KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/január
JODOROWSKY
• Jankovics Márton: A világfi hazatérése Jodorowsky, a mágus
• Sepsi László: A próféta kudarca Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune
JAPÁN SZELLEM
• Varró Attila: Harcosok és hittérítők 47 rónin
• Csiger Ádám: Ház az erdő mélyén Hausu
FREARS
• Takács Ferenc: Itt és most Stephen Frears
• Vajda Judit: Nihil nimis Philomena – Határtalan szeretet
MISS HOLLYWOOD
• Kovács Kata: Neurózis és happy end Nicole Holofcener
• Baski Sándor: Hölgyválasz A korhatáros komédiák evolúciója
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 2. rész
• Kővári Orsolya: „Az oroszlán: asszimilált bárány” Filmszínpad: Rába Roland
QUEER FILMEK
• Kis Katalin: A bús heteroszexuális férfi panaszai Melegek a magyar filmben
• Harmat György: Ugyanaz a szerelem Budapest Pride LMBTQ Fesztivál
• Huber Zoltán: Másképpen más Coming Out
TEST ÉS LÉLEK
• Kovács Petra: Titkok a vásznon London: Európai Pszichoanalitikus Filmfesztivál
• Pintér Judit Nóra: A szenvedés képei Betegség a filmvásznon
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Béketeremtő filmes háború Bosnyák filmek
CAPA 100+
• Bácsvári Kornélia: A mexikói bőrönd Capa 100+
• Kolozsi László: Capa filmje Robert Capa/A Játékos
KÖNYV
• Kelecsényi László: A vér nem válik vízzé Inkey Alice: No de Alizka!
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: Fehéren feketén Solomon Northup: Twelve Years a Slave
• Roboz Gábor: Halványuló kézjegy Steve McQueen: 12 év rabszolgaság
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A ló másik oldala Overdose – Vágta egy álomért
• Bilsiczky Balázs: Határtalanul Háromkirályok
• Andorka György: A halhatatlanság halála A futurológiai kongresszus
MOZI
• Baski Sándor: Ezerízű szerelem
• Forgács Nóra Kinga: Csinibabák
• Alföldi Nóra: Joséphine
• Csiger Ádám: Csókok és gólok
• Kránicz Bence: Harcban élve
• Huber Zoltán: Behálózva
• Roboz Gábor: Kísértés
• Tüske Zsuzsanna: Dom Hemingway
• Parádi Orsolya: Belle és Sébastien
• Varró Attila: Csillaghercegnő
• Sepsi László: A hobbit: Smaug pusztasága
• Vajda Judit: Vágyak szerelmesei
DVD
• Pápai Zsolt: 80 huszár
• Soós Tamás Dénes: Amerikai vérbosszú
• Soós Tamás Dénes: Klein úr
• Tosoki Gyula: A bűn árnyékában
• Benke Attila: Vörös nap
• Varga Zoltán: Szellemes karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Keretbe feszítve

Hűha!

Dér András

Jon Jost New York-i független filmes road movie-ja két öntudatosan buta amerikai fiatalról, akiket a végletes szexmánia köt össze, nem nyerhetnek a nem nekik való világban.

A Titanic Fesztivál egyik felszínen maradt alkotása, a New York-i „független” filmes Jon Jost képé, hangkreációja a Frame Up; ez ugyan azt jelenti, hogy előre kitervelt gonosztett vagy hamis vád, de némi képzelőerő a Keretbe feszítve címet adományozta. Nem rossz ez a cím, én is szívesen használom, több értelmű, akusztikus áthallások is rezonálnak benne, és kinematografikus is.

A filmhez nem sok köze van, vagyis annyi talán, hogy alkotója attitűdjét jól jellemzi.

Megpróbálom beleélni magam egy amerikai ellenfilmes helyzetébe a Low Budget keretébe feszítve.

Semmi áron nem megyek Hollywoodba. Kerülöm a sztárproducereket, ahogy ők is kerülnek engem. Kínszenvedés és hányinger nézni, végigélni a mozivászon szűzi fehérségű felületét, a birtokbavevő, dollár-milliók szülte filmecskéket. Kínszenvedés, mert hány filmet forgathatnék le egyetlen ilyen költségvetésből vagy csak a reklámra fordított összegből. (Persze filmjeimnek összesen sem lenne annyi nézője, mint ennek az egynek.) Hányinger, mert ha lenne ennyi pénzem, fogoly lennék és nem forgathatnék mást, mint ilyen típusú filmeket.

Amit Hollywood lenyúlt, az kizáró ok. A filmhőstípus, a cselekmény, a dramaturgia, a haza dicsőítése.

Mi marad? Egy csontig lesoványított road movie. Két öntudatosan buta, primitív amerikai fiatal, akiket a végletes szexmánia köt össze. Kefélnek és utaznak, utaznak és kefélnek és közben süketelnek, teljesen párhuzamosan lökik idiótán szenvelgő stílusban, bele a fix kamerán át a néző felnevető és elképedő ábrázatába.

Közben az jut eszembe, hogy ez a végtelen sivárság csak ölni tud, meg az, hogy ennek az embernek (Jostnak) nem lehet sehol egy meleg otthona.

Vajon mi készteti az amerikai „független” filmezőket, hogy szembenállásuk kifejezésére rendszerint a bűnképet használják, ellenszenves és buta „hősök” megjelenítésében? Mi az az iszonyat, amitől az lesz a jó, ha megjelenik a rossz?

Jost filmje szarkasztikus, fanyar humorú és vulgáris. Nem kritikát írok, azt nem tehetem, mert nem tettem bele annyi munkát sem, mint Jost. Ez egy dialóg második része. Válaszolok és kérdezek. És közben talán jobban megértem őt, hogy mitől szenved.

12 kimért tételben narráltatja el szereplőivel a halálhoz vezető keskeny utat. Nem az a tét, hogy megússzák-e. Ricky-Lee bűnügyi nyilvántartó képkivágásában kezdi mesélni hiány-életrajzát, miközben az osztott képmező profilos Ricky-je szisztematikusan káromkodik és fejét a falba veri. Beth-Ann, egy lepusztult átmenti bisztró felszolgálója, affektálva álromantikus szexponyva stílusban emlékezik, elfuserált kapcsolataira és álmai királyfijának (Ricky-Lee) megjelenésére.

A kamera közben a pult egy részletére szögezi tekintetét, így „beszéltetve” a lány tárgyi környezetét. A hang és kép ilyen szembeállítása olyan absztrakciós montázs, mely mélyebb és maradandóbb a szociotanulmányoknál. Az egész film ilyen finom és gondosan megkomponált acélszemekből áll össze.

Azon tál, hogy pontosan informál és dokumentálja a belső elmozdulásokat, minden rész stílusparódia is. A comicstól az avantgarde-ig, a giccstől a dokumentumfilmig. Nemcsak képben, hanem a hangzó világban is stílusparódia. A zeneszerző (Jon A. English) a minimaltól a New Wawe-n át Vladimir Cosmáig mindenben otthon van, és tehetségét bizonyítja, hogy ebből a kottahalmazból egységes világot komponál. Nem aláfestő zene (kivéve mikor ez a feladata, lásd 10. tétel: utazás az igazi vörösfenyők alatt), hanem a gondolatok kifejező eszköze, egyenrangú társa a képnek. A keretbe feszített, különböző hátterű arcközelik a történetmesélés alapkövei. Hangsúlyosan beállított, póz(ok)ba merevített arcokat látunk. Nancy Carlin és Howard Swain hihetetlen önfegyelemmel és nagy szakmai tudással játszik. Kiváló színészek. Jost általában a barátait szerepelteti, itt profikkal dolgozik, de instrukcióiban, elvárásaiban azt a módszert használhatta, mint amatőr szereplőinél.

Minden tétel ugyanarról szól; a vágy egyáltalán nem titokzatos tárgya egy kampó alakú pénisz és Disneyland. A konfliktus: a kefélni nagyon szerető nő romantikus és szerelmes alkat, és ilyen tárgyú ponyvákat olvas, a férfi is nagyon szeret kefélni, de ezt nem keveri össze a szerelemmel. Mindketten született vesztesek. Nem nyerhetnek ebben a nem nekik (nekünk) való világban, és vesztesek önmagukkal szemben is.

Beth-Ann első monológjában azt nyafizza, hogy néha arra gondol, nem tud gondolkodni. A film végén, miközben arcképét apró kavicsok fedik el, a túlvilágból arról tudósít, hogy semmi nincsen, mert nem is létezel. És mi minden történt a két kijelentés közt? Semmi különös. Leélte a neki kiszabott életszeletet.

Jost nagyon sokat tud a nőkről. Tolsztojian sokat. Tud „nőiül’ gondolkozni és fogalmazni. Remekül ábrázolja a végleteket. Az egyik pólus, az 5. tétel az isteni Macsón naivitással függő asszonyállattal (dialóg a pokolról) és a 9. tétel (His & Hers) ágyjelenete a stukkerrel és a kampósan meredő pénisszel, melyen Wow (Hűha!) tetoválás olvasható, ami egy lassú kamera-forduló után MOM lesz. Ezek ellentéte a forrón romantikus, költőien hömpölygő szerelmi vallomás az óceánhoz (8. tétel The Big Nada), mely azonban a tárgyszerű képtől (hullámzó, jellegtelen víz, barázdált homokpart) és néhány oda nem illő hasonlattal (a tenger változó, mint én menstruáláskor) groteszken mulatságossá válik.

Röhögünk a férfi hősön is, a bunkóságtól duzzadó Ricky-Lee erőlködésein, hogy titokzatos és rafinált legyen.

Hűha! (WOW) Mi is olyan mulatságos?

Az, hogy tudjuk, hogy akiket nézünk, halálra ítélt emberek, és a film végén várja őket az USA igazságszolgáltatásának humánusan ölő szolgáltatása?

Visszalúdbőrzik az összes nevetés, és éget, mint Nessus vére.

Tisztelem Jon Jostot és féltem. Vajon merre rángatja nyugtalan szelleme ártatlan lelkét?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1123