KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Gyökerek

Bartók-kenyér

Csengery Kristóf

Miképpen gondolkodik a filmes a zeneszerzőről? Gaál István háromrészes televíziós esszéje Bartók Béláról.

 

Filmet készíteni Bartókról? A legnehezebb feladatok egyike. A zeneszerző alakját és életművét a halála óta eltelt öt és fél évtized alatt különféle rendszerek és kormányok oly sokszor használták fel saját céljaikra, oly sokszor rángatták elő ünnepi beszédek és nyilatkozatok témájaként, hogy Bartók az átlagember szemében sablonná üresedett és szoborrá dermedt. A koncerttermeket megtöltő pár ezer zenebarát mindig tudta, ki volt Bartók, és mit jelent a művészete – ők azonban a kisebbséget képviselik. Magyarország a hivatalos szólamokban „Bartók és Kodály országává” lépett elő anélkül, hogy a kultúrpolitika valaha is megteremtette volna a bartóki és kodályi művészet széles körű befogadásának feltételeit.

Filmet készíteni Bartókról? A legvonzóbb feladatok egyike, az elmondottak ellenére – vagy épp az elmondottak miatt. A rendező, ha elhivatott, most megmutathatja, ki volt az igazi Bartók Béla: a művész és ember, akinek soha nem volt köze szólamokhoz és sablonokhoz; aki életében éppoly idegen maradt a kortársi gáncsoskodók, mint halála után a zenéjén élősködők számára.

Filmet készíteni Bartókról – de milyet? Játékfilmet? Dokumentumfilmet? Oktatófilmet? Elvont alkotást, amely a „művészet a művészetről” összetett jelrendszerével fogalmazza meg posztmodern reflexióit, a beavatottak figyelmére számítva? Gaál István számára ezek aligha járható utak. Az ő háromrészes televíziós esszéjét leginkább lírai, objektív önéletrajzként definiálhatjuk. Az ellentmondásosnak tetsző meghatározás magyarázatot igényel. A film lírai, mert képi világa érzékeny költőiséggel társít asszociációkat a zeneszerzői pálya tényeihez; objektív, mert ez utóbbiakhoz – a tényekhez – szikár szigorral ragaszkodik; és önéletrajz, mert benne egyetlen szó sem hangzik el mástól, mint Bartók Bélától. Ez nem „Így láttuk Bartókot”: itt nem a megroggyant emlékezetű pályatársak és követők traktálják a nézőt ellenőrizhetetlen anekdotáikkal. Itt nem hallunk sem elemzést, sem értékelést, nem mások beszélnek Bartókról. A film szövege a zeneszerző leveleiből, önéletrajzi és egyéb írásaiból összeállított, töredékességében is hiteles montázs (Szakácsi Sándor hangján).

A Gyökerek eredetiségének záloga a sallangtalan egyszerűség. Ez a munka mentes attól, amit a köznyelv művészkedésnek nevez (s amely csapás sajátos módon legtöbbször épp a művészetről készített filmeket sújtja). Álló- és mozgóképeket látunk emberekről, városokról és tájakról, nyomtatott és kéziratos kották, levélrészletek sorjáznak szemünk előtt. Dokumentumfilm-bejátszások hozzák szinkronba az alkotói pálya állomásait a történelemmel. Bartók szavait zene tagolja és festi alá: az életmű kisebb és nagyobb jelentőségű kompozíciói. Felvillan Pozsony és Párizs, Pest és London, New York és Gerlicepuszta; látunk részleteket a Kékszakállúból, a Fából faragott királyfiból és a Mandarinból, halljuk a zongoraműveket a magyar előadók javától (Kocsis, Ránki, Schiff, Jandó, Prunyi), gyönyörködhetünk Bartók kézírásában, parasztbútorainak szépségében s a század eleji kottakiadványok szecessziós címlapjaiban. Mindez kézenfekvő, szinte önként kínálkozó megoldás. Gaál István még az idősíkok kezelése terén is kerüli a bonyodalmat: a film előreugrások és visszatekintések nélkül, a linearitás elvéhez ragaszkodva tárja elénk az alkotó fejlődésregényét.

Ami különleges: az igényesség, amellyel a szem és a fül a dokumentumok között válogat, s amellyel ezeket egymáshoz társítja. A vágások pontossága; a következetesség, amellyel a rendező a történetmondás kontrasztjaira ügyel. Gaál többször is megajándékozza a nézőt–hallgatót egy misztérium: a népzene műzenévé változásának élményével. Paraszténekest látunk–hallunk, vagy épp fonográfhengerről szólal meg a gyűjtés egy dala – s a következő pillanatban a bartóki feldolgozás végeredményével szembesít a rendező. Máskor a zongorára fogalmazott Román népi táncok stúdiófelvételét szakítja meg a paraszti körtánc képe.

Gaál István a filmet nemcsak rendezőként, operatőrként is jegyzi: képi világa drámai tisztaságú. Ez a vizuális jelrendszer – ismétlem: anélkül, hogy a film egyetlen szóval is kommentálná vagy minősítené Bartókot – a maga gondolattársításaival mégis elárulja, miképp gondolkodik a filmes a zeneszerzőről. Figyelemreméltó a természet gyakori megjelenése: gomolygó felhők és izzó napkorong, eső és hó, források és patakok, folyók és vízesések, kövek és állatok – és fák, fák, fák, minden mennyiségben. Ritkás ligetek és sűrű erdők; magányos fa a pusztában; fiatal fa és öreg fa; kiszáradt fa és zöldellő koronájú fa; villámsújtotta fa; ezer gyökerű fa. Gaál István számára Bartók zenéje az organikusan működő, végtelen természet szerves része.

Megtalálja a rendező azt a pontot is, ahol a természet az emberivel összekapcsolódik. Ez a film alapmetaforája, keretet alkotó nagy jelképe, amely egységbe foglalja a születést és a halált, a film elejét és végét. A kenyér dagasztásának és sütésének archaikus tevékenysége ez. Ezzel kezdődik és zárul a film: a fateknő falához csapódó fehér tészta ritmikus zenéjével; a masszát gyúró asszonyi kéz látványával. Bartók zenéje kenyér, amely minden nap új és minden nap ősi – sugallják Gaál István képei.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3243