KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fekete Amerika

Quentin Tarantino: Django elszabadul

Fekete dinamit

Nevelős Zoltán

Tarantino már nem okoz sok meglepetést, de sokkolni és szórakoztatni még kiválóan tud.

Váratlan pillanatokban eldördülő fegyverek, extrém erőszakkitörések, a fenyegetést poénkodással ötvöző monológok, vagy a cselekmény megakasztása idióta párbeszédekkel – elsődlegesen ehhez hasonló trükkökkel borzolta a kedélyeket Quentin Tarantino első munkáiban. Ami idővel a védjegyévé vált, az ma már nem meglepetés, inkább az elvárások beteljesítése. Legújabb, sorban a nyolcadik nagyjátékfilmjét, a Django elszabadult nézve már nem mosolygunk elképedten, amikor a Ku-Klux-Klan mintájára összeállt lincselő társaság tagjai a lovasroham előtt arról panaszkodnak, mennyire nem látnak ki a fejükre húzott zsákmaszkokból, és már meghökkenés nélküli borzalommal fogadjuk, amikor – szokás szerint képen kívül – élő embereket aprítanak.

A tarantinói világ nem más, mint a szerző ifjúkori filmélményei egyes elemeinek felelevenítése és egyéni módon való variálása; itt első látásra világos, hogy a Tarantino újrahasznosító művek ezúttal mely kommerszfilm-roncstelepről guberált. A főszereplő neve alapján a spagetti westernekre, bőrszíne miatt a blaxploitationre asszociálunk, és helyben is vagyunk. A domináns azonban az utóbbi, a fekete hősökről fekete közönségnek készült filmek hagyománya, az olasz típusú western előtti tiszteletadás nagyjából kimerül a Django név és az 1966-ban készült Django-film főcímdalának kölcsönvételében, illetve az abban a címszerepet játszó Franco Nero rövid szerepeltetésében; a spagetti stílusjegynek számító flashbackek használata már eltér az olasz mintától. Blaxploitation ez, ráadásul sokkal erőteljesebben, mint a Jackie Brown volt. A feketékkel szembeni embertelen bánásmód felett érzett indulat fűti fel a cselekményt a filmidő harmadik harmadában bekövetkező erőszakorgiához, amelyben a fekete hős immár fehér támogatójától függetlenül győzi le ellenségeit, és szabadítja meg hitvesét azok fogságából – két olyan vérfürdő keretében, amely minden idők egyik legvéresebb westernjévé avatja a filmet. Peckinpah Vad bandája a lövedékek testbe becsapódásának látványos ábrázolásával sokkolta közönségét, Tarantino ezt a hatást emeli most új szintre, amikor a tűzpárbajokat a dinnyelövészet látványelemeivel keresztezi.

A Becstelen brigantyk ördögi náci tisztjének alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Christoph Waltz ezúttal a pozitív hős szerepét kapta, aki a film teljes első kétharmadában az események fő irányítója. Ő játssza Dr. King Schultzot, a fejvadászként dolgozó fogorvost, aki megszabadítja Djangót a rabszolgaságból, és nemcsak kitanítja a fejvadász mesterség fogásaira, de segítségére is lesz, hogy felkutassa és merész csellel kiszabadítsa annak feleségét. Waltz ismét személyére szabott monológokban brillírozhat, néhol német nyelvre váltva, veszélyesen egyensúlyozva alakítását a túljátszás határáig. A legizgalmasabb színészi munkát a gonosz házirabszolgát játsszó Samuel L. Jacksontól láthatjuk, aki nemcsak képes röhejes vénembermaszkján át is egyszerre vicces és vérfagyasztó lenni, de megteremti az egész film legárnyaltabb karakterét is. A főgonosz ültetvényes, a finomkodó külső mögött bárdolatlan bunkó és vérszomjas zsarnok Calvin Candie szerepét Leonardo DiCaprio formálja meg lenyűgöző erővel, míg vele szemben Jamie Foxx nemigen tud az elfojtott indulatnál többet hozzáadni vékonyan kidolgozott figurájához. Hiába hangzik el Djangóról, hogy „a Dél leggyorsabb lövésze”, a film hőse egyértelműen Schultz, amíg a színen tartózkodik, és Djangónak végig nem jut elég alkalom – minden akcióhősködés és tipikus blaxpoitationös pózolás mellett sem –, hogy elmélyítse saját legendáját.

Miként a Becstelen brigantyk a nácikat skalpoló amerikai-zsidó különítménnyel és Hitler felrobbantásával, a Django elszabadul is egy megnyert csatát játszik újra, lazán átlépve a történelmi hitelesség korlátain, sarkított jellemvonásokkal felruházott képregényfigurákkal népesítve be a polgárháború előtti rabszolgatartó Délről alkotott fantáziavilágát. A harsány, ugyanakkor agyafúrt szórakoztatás mellett a történelmi atrocitásokkal való szembesítés népnevelő szándéka is megjelent Tarantino napirendjén, rajongani azonban alighanem továbbra is jóízűen vaskos szövegei és hátborzongatóan bizarr szituációi miatt fogunk érte.

 

DJANGO ELSZABADUL (Django Unchained)­ – amerikai, 2012. Rendezte és írta: Quentin Tarantino. Kép: Robert Richardson. Zene: Ennio Morricone, Luis Enriquez Bacalov, Elisa Toffoli. Szereplők: Jamie Foxx (Django), Christoph Waltz (Dr. King Schultz), Kerry Washington (Broomhilda), Leonardo DiCaprio (Calvin Candie), Samuel L. Jackson (Stephen). Gyártó: The Weinstein Company, Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 165 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 17-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11248