KritikaDallas PashamendeA szemétdombKolozsi László
Magányos hős, a közösséget megfélemlítő banda, szép és szilaj asszony. Western a szeméttelep közepén is megeshet.
A kilencvenes évek közepén egy barátom mesélt először a kolozsvári szeméttelepről. Azt mondta – emlékszem, erősen kételkedtem abban, hogy igazat mond – a hatalmas szeméttelep közepén van egy kis falu, ahol néhány száz ember gyakorlatilag a szemétből él. A falunak van saját közigazgatása, iskolája. Az ott lakók megtámadják a telep közelébe érő szemeteskocsit, fölkapaszkodnak rá, és leszedik az értékesebb, különösen a fémet tartalmazó tárgyakat. Ha elképzeltem a falut, mindig arra gondoltam, milyen erős filmet lehetne ott forgatni, hogy ilyen világ legfeljebb csak García Márquez rendkívüli fantáziájában él. Később aztán hallottam arról is, hogy árvagyerekek százai, mások szerint ezrei laknak Bukarest pincéiben és csatornáiban, az utak alatt, hogy ahhoz képest, ami Bukarest gyomrában történik A legyek ura: smafu. És hogy a legelszántabb antiutópia szerzője sem merészkedne le oda. Az is egy film, egy másik film. A szeméttelep világáról Kusturica tudna jó filmet csinálni, gondoltam, a bukaresti mélyvilágról Haneke.
Nem így lett: a szeméttelepen egy Németországban élő, magyar rendező forgatta le a Dallas Pashamendét, magyar és német pénzekből.
Keresztury Tibor szerint, ami az amerikaiknak Richard Burton és Elisabeth Taylor, az nekünk Kukori és Kotkoda. (A hazai álompár két lábbal áll a szemétdomb talaján.) Pejó Róbert filmje nem a magyar rögvalóságról, a Kukorik és Kotkodák hazájáról szól; vagyis a román szemétdomb nem a mai magyar valóság metaforája lett: csak helyszín.
A Dallas – talán ennek is köszönhető a film címe, nem csak annak, hogy a falu lakói Dallas-függők, és a helyi kocsmárosnak megvan a Dallas összes –, ha nem vesszük figyelembe, hogy hol játszódik, vagyis a története alapján: western.
A western-filmek toposzai köszönnek vissza benne: az ivó, a magányos hős, a közösséget megfélemlítő banda, az öntudatos és szép, ugyanakkor védelemre szoruló nő (szilaj kanca); a film dramaturgiája is a western-filmek dramaturgiájára emlékeztet: a legártatlanabb válik áldozattá, a hős – aki az igazság oldalán áll – szembeszáll a vad bandával, és fineszesen – nem erőszakkal – legyőzi.
Pejóék a forgatást a kolozsvári telepen kezdték el, de a Fót mellett épített díszletek között kellett befejezniük, mivel kiváltották a román hatóságok tiltakozását. Ha Pejó más helyszínre képzeli el izgalmas, de néhány jelenetben esetlen történetét, szembetűnőbbek lennének a film hibái: jól választott helyszínt, és szereplőket is. Arra a kérdésre, hogy miért is marad Radu Dima (Bogdán Zsolt), a főhős, a telepen, egyértelmű a válasz. Pejó szeretné elhitetni, hogy azért, mert együtt érez a falu lakóival, mert a szeméttelepi Dallast tartja az otthonának, vagyis számára ez az a hely, ahol a rászabott életet élheti; hogy hiába minden kitörési kísérlete, csak ott lehet önmaga, csak ott találhatja meg a neki rendelt feladatot. És mégis, nehezen elképzelhető, hogy Radu Dima képes feladni konszolidált polgári életét csak azért, hogy a falu kilátástalan helyzetén változtasson. Az egyetlen hiteles motiváció – nem az, hogy autólopási ügybe keveredik, hiszen indokoltabb lenne, ha a rendőrség előtt tisztázná magát – Oanna, a gyerekkori szerelem. Benne valóban megvan az a csábító erő, ami értelmezhetővé teszi Radu Dima maradását. Ha Gryllus Dorka alakítása nem lenne meggyőző: a film könnyen paródiává válna. A joviális, városi házasság helyett Dima a veszélyes – szó szerint tüzes – szerelmet választja. Oanna olyan nő, akiért érdemes a szemétdombra költözni.
Pejó nem vádolható – a rasszizmus felé vezető – sematizmussal, hús-vér ember minden figurája. Olyanok, mint amilyenek, mi mindannyian (lehetünk), ha a törvényen, és a gátlásainkon kívülre kerülünk. A szemétdombra.
Mégsem érezni a szagukat. A telep felett szálló orrfacsaró bűzt. A széthordott ruhák hónaljszagát. Pejó – felesleges – erőfeszítéseket tesz azért, hogy a filmje szép legyen. A melodrámai epizódok eltávolítják a Dallast a valóságtól. A Dallas zenéje nem fúvós-őrület: Kathy Horváth József szívszorító dallamokat csihol ki Stradivarijából. A Dallas nem Kusturica cigány-infernójára hasonlít: itt mindenki becsületes – a lelke mélyén. A szépelgő játékban – az édes-bús zenében – feltűnőek a hamis hangok. A telepen bolyongó, bekattant zongoraművésznő sem illik ide.
Pejó nem arra akarja felhívni a figyelmet, hogy valami bűzlik itt, hogy hogyan élnek emberek, nem is olyan messze tőlünk, a 21. században, csak el akar mesélni egy történetet. Egy igazi hősről. Akinek nem fordul ki a bele a szeméttelep bűzétől. Aki nem ijed meg a saját árnyékától. Aki – hiszen ez a hős igazi feladata – visszaadja a társadalom alján élőknek az emberhez méltó élet reményét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1103 átlag: 5.52 |
 |
|
