KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Antonieta

Szemadám György

 

Ha – mondjuk – késve érkezem a moziba, s nem tudom, hogy kinek a filmjét látom, talán eszembe sem jut Carlos Saura neve, aki 1982-ben, a Carmen előtt készítette az Antonietát. Ugyanis Saura általam látott filmjeinek – így például a Carmennek is – eddig legfontosabb jellemzőjéül a drámaiságot, a lefojtott és robbanásig izzított atmoszférát tartottam számon, s az Antonietából mintha éppen ez hiányozna. Ez a dekoratív, romantika-nosztalgikus film a törékeny-szépséges Antonieta életéről szól, aki a könyvek, a művészet, a modernség bűvöletében (egy Voltaire-kötet, egy Cocteau-dráma, és az „Ulysses színház” elnevezése révén talán Joyce is jelzi szellemi irányultságát) serdül nővé; aki aztán elhagyja nyárspolgári férjét; aki a művészvilágban keresi szabadságát; aki 87 szerelmeslevelet ír egy olyan festőhöz, kihez csupán platói kapcsolat fűzi; aki a teljes életre vágyva később egy kissé naiv, kissé fantaszta, kissé hiú politikushoz köti sorsát; aki álmainak szétfoszlását látva a párizsi Notre Dame-ban szíven lövi magát. És ez a regényes történet ráadásul a ma oly divatos századelőn, a vad, forrongó Mexikóban játszódik, s ez alkalmat ad Saurának arra, hogy egzotikus tájakat, az aztékok véres uralmának ősi emlékeit, sombreros parasztok és federalista katonák összecsapásait, egy archív film jóvoltából a legendás Pancho Villát és Zapatát, dörgő fegyvereket, bőven ömlő vért, csorba fogsorok vad vigyorait, merényleteket, játékból asztalra dobott pisztoly dörrenését, kacajjal fogadott akasztás hírét, és szenvedélytől lángoló emberek olajbarnán izzó pillantásait vegye filmre. Ez a film szinte tobzódik a szebbnél szebb beállításokban, a díszletekben, jelemezekben, s az igazi „profi” megoldásokban, csak...

Csak mintha az egész filmet üvegfal választaná el a nézőtől, mintha egy akvárium – tagadhatatlanul szép – világát szemlélné. Valahogy nincs hozzá közünk, s nem lehet tudni, hogy miről is szól valójában. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogyan kerül ebbe a filmbe a kissé irritáló, kissé szenvtelen Hanna Schygulla, akinek tétova utazgatásairól és kérdezgetéseiről azt kellene elhinnünk, hogy egy olyan írónőt látunk, aki szenvedélyesen kutakodik a tőle térben-időben és karakterben olyannyira távoli másik nő sorsában. Azokban a jelenetekben, amelyekben a két kor egymásba folyik, s az írónő például beleles Antonieta írásába, vagy végignézi a Notre Dame-beli öngyilkosságát, kínos érzés fogja el az embert – mintha papagájt látnánk az akváriumban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5187