KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Pályán kívül

Női válogatott

Vincze Teréz

Iránban a szurkolás férfias élvezet, a nők nem járhatnak focimeccsre. Panahi szatírája a kettéosztott Perzsiáról.

Jafar Panahi új filmjének láttán először az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy a nyugati és a keleti filmgyártás egy tekintetben mindenképp teljes összhangot mutat. Mostanában ugyanis bárhol készüljön is film a futball kapcsán, ezekben a művekben magát a játékot sosem látjuk egy pillanatra sem. A világ mindkét felén arra szolgál a foci, hogy a társadalom sajátos, a sporttal kapcsolatba hozva különös fénytörésbe állítható anomáliáiról meséljenek a filmkészítők. Nyugaton a futballhuligánok hordáitól nem látni a zöld gyepen zajló eseményeket (A futball-faktor, Huligánok), Panahinak pedig a focimeccsről kitiltott nők adnak alkalmat, hogy kritikus látleletet nyújtson az iráni társadalomról.

Jafar Panahi – sokakkal együtt a kortárs iráni film jelesei közül – Abbas Kiarostami köpönyegéből bújt elő, rendezőasszisztensként nála tanulta a szakmát. Kettőjük művészi alkata között azonban fontos különbség, hogy míg Kiarostami filmjei határozottan kerülik a politikai aktualitást, Panahi A kör című munkája óta kifejezetten kritikus hangon beszél Iránról: A körben a társadalom margójára szorult, az abszurd törvények következtében kriminalizálódott nőkért emelt szót, a Vér és aranyban pedig a társadalmi egyenlőtlenségek és a háború okozta traumákra hívta fel a figyelmet. E drámai hangvételű művek után a Pályán kívülben a nevetés lesz az ideológia fegyvere: a felháborító helyzet abszurditásának ábrázolásával a rendező – néha már-már felszabadult – nevetésre hívja nézőit.

A kiindulópont ezúttal is a kortárs Irán egy jellegzetes vonása – melyre talán kevesebbet gondolunk az éppen aktuális nukleáris konfliktus árnyékában –, mégpedig az, hogy Irán az utóbbi időben kezd valódi futballnemzetté válni. Aki nem figyeli ugyan a foci VB-k alakulását, de sok iráni filmet néz, láthatta, hogy a futball állandóan feltűnik valamilyen formában. Kiarostami Az élet megy tovább (1992) című filmjéből megtudjuk, hogy a nagy iráni földrengés idején a filmbéli falucskában sokan azért maradtak életben, mert nem voltak otthon: a focimeccset nézték a kocsmában. Panahi A tükör című munkájában, melyben egy kislány próbál hazajutni az iskolából Teherán rengetegében, a hangkulissza visszatérő eleme egy futballközvetítés, mely különböző hangforrásokból „hallatszik be” a filmbe, s kíséri a kislány kalandjait (akkoriban kvalifikált Irán nemzeti válogatottja az 1998-as VB-re). A Pályán kívül szempontjából sem közömbös, hogy az iráni csapat az 1998-as labdarúgó VB-n az ország sporttörténetének legnagyobb sikerét érte el: csoportmeccsen 2:1-re legyőzték az iráni sajtóban csak „Nagy Sátánnak” nevezett Egyesült Államok csapatát. Azóta a foci nemzeti ügy, úgyhogy nem meglepő, hogy a szemfüles rendező 2006-ban az aktuális VB-re való kijutást eldöntő Irán–Bahrein mérkőzésre szervezte rá filmje forgatását. Így kötve össze az egyik nemzeti ügyet (a focit) a másikkal (a nők helyzete Iránban).

A másfélórás film nagyjából a meccs ideje alatt játszódik az eseménynek helyet adó stadionban (ott és akkor forgatták). Az egész egyetlen alapszituációra kidolgozott improvizatív variációk sora. Az improvizációk főszereplői azok a lányok, akik magukat férfinek álcázva (mivel a nők Iránban nem látogathatják a futballstadionokat) sikertelenül próbáltak bejutni a meccsre. Ők egy kordon mögött várják elszállításukat a stadion külső folyosóján. Panahi azt kérte a szerepre kiválasztott (amatőr) lányoktól, hogy találjanak ki maguknak egy karaktert, illetve próbálják maguk kidolgozni azt az álruhát, amiben megpróbálnának bejutni a stadionba. Mindezeket azután beépítették a filmbe, s így az iráni filmek javától megszokott spontaneitás szerves része lett a műnek. A helyzetek és párbeszédek, melyekbe a fogvatartók és fogvatartottak keverednek, igen eredeti komikus jelenetekkel ajándékozzák meg a nézőket.

A stábot (megérdemelten) a szerencse is segítette, hiszen Irán megnyerte a mérkőzést, kvalifikált a 2006-os VB-re, s így egy fura, felemás happy end tanúi lehetünk, amint a lányokat a rendőrőrsre szállító busz végighalad az örömmámorban úszó (férfi)szurkolókkal teli Teherán utcáin. A női hősök sorsán keresztül ezúttal egy olyan nemzet képét látjuk, mely a nemzeti örömtől és büszkeségtől is megpróbálja távol tartani nőnemű tagjait.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8808