KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Megtorlás

Gáti Péter

Színpadi művek filmrevitelénél a rendezőknek rend szerint műfaji problémákkal is számot kell vetniük. Ion Luca Caragialénak, múlt századi román kritikai realizmus legkiemelkedőbb képviselőjének klasszikus minták szerint építkező műveire, a kevés szereplős, hármas egység elvét szigorúan szem előtt tartó drámáira mindez fokozottan érvényes.

Alexa Visarion rendező választása az 1890-ben született utolsó színpadi műre, a Megtorlásra esett. Ebben verista drámában Caragiale nem a szatirikus éllel anyiszor kritizált polgárságot ábrázolja, hanem – egy szerelmi háromszögtörténet kapcsán – önpusztító szenvedélyek és keserves szenvedések szegélyezte paraszt sorsokat villant fel. Visarion filmváltozata azonban nem egvenértékfű az eredeti drámával. Olyan, celluloidszalagra átültetett színházat láthatunk, amely már egyik műfaj követelményeinek sem képes eleget tenni. Kiaknázatlanul maradnak a film sajátos feszültségteremtési, kiemelési és ellenpontozási lehetőségei és módszerei, de ezzel együtt a dráma színpadi hatásmechanizmusa sem érvényesül. A zárt tér és a drámabeli akciószegénység keltette színpadi feszültség a filmes közegben unalmas és zavaró szűkszavúsággá, monoton egysíkúsággá változik. A filmre vett, teátrális gesztusok hamissá torzulnak, a nemzeti jelleg Visarion olvasatában csupán nagy népi mulatozásként van jelen. A homályos és nyomasztó tempójú drámai történetben egydimenzióssá egyszerűsített hősöket láthatunk viszont, és Caragiale szuggesztív ábrázolási, akcióteremtési módszereinek nyomát se leljük.

A fekete-fehérben forgatott film kockái – az unos-untalan premier plánban és ellenfényben mutatott arcok, a tárgyakra komótosan ráközelítő kamera és az emlékezés „úsztatott” képei – egy meglehetősen régi, ma már iskolásnak ható operatőri stílus hatását éreztetik. Caragiale drámája igényesebb és inveneiózusabb feldolgozást érdemelt volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6177