KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csudafilm

Nyáron, görögbe

Báron György

Ha egy pesti hajléktalan szállodát örököl Krétán, az vicces, de nem elégséges feltétele a komédiának.

 

A kiindulópont ismerős vándortéma: szegény flótás, akinek mesés vagyon szakad a nyakába, többnyire váratlan örökség képében. A legismertebb ilyen jellegű mozitörténet Jean Renoir remeklése, a Vízből kimentett Boudou, Michel Simonnal, amelynek színvonalas hollywoodi remake-jét Paul Mazursky készítette el, Richard Dreyfuss-szal, Nick Noltéval (és önmagával) a főszerepekben. Ismerős ez a história a magyar szórakoztatómozi történetéből is; a Dollárpapától a Kölcsönkért kastélyig sok honi sikerfilm épített a gazdag-szegény figura összetévesztésére-fölcserélésére. E botcsinálta filmhősök távoli rokona a Hyppolit Schneider ura is, aki, akárcsak a Csudafilm főhőse, gazdagként sem képes levetkőzni kispolgári (esetünkben: csöves) szokásait; ez a filmhumor elsődleges forrása.

Ragályiék ebből az alaphelyzetből indultak ki – aztán nem csináltak vele semmit. Úgy gondolhatták: a rongyokba bújtatott, borostás Kern bolondozása a krétai tengerpart luxusmiliőjében eleve vicces helyzetek sorát szüli majd. Egy kis napfény, egy kis szerelem az aranyló naplementében, sziklás tengerpart, budapesti hajléktalanok félreértéses csetlés-botlásai a divatos fürdőhelyen – mi kellhet még?

Nos, történet kellhet, hihető, átélhető történet, érdekes figurákkal, helyzetekkel, követhető sorsokkal, indokolható tettekkel. A föntebb felsorolt mozgóképek ettől lettek sikeresek: a pontosan kidolgozott, ritmusosan haladó, markáns figuráikat életes szituációkba hozó sztoriktól. A Csudafilmből mindez hiányzik. Ragályi Elemér első játékfilmjével nem az a gond, hogy bevált történet-sémából indul ki, s próbálja azt újraéleszteni, hanem az, hogy művén a legcsekélyebb műgond sem érződik: olyan ez a másfélórás mozgóképsorozat, mintha egy jópofa tengerparti utazás mellékterméke lenne csupán, ahol mindenki jól érezte magát, remekül elmarháskodtak együtt, s úgy gondolták, ezt majd a néző is élvezni fogja. Gyanúnkat csak erősíti, hogy a tengerparti anzikszképek, amelyek mintha egy turistairoda referenciafilmjéhez készültek volna, Ragályi-Kálomista-Kern előző munkájából, az Apám beájulnából köszönnek vissza; mintha maradt volna még egy-két tekercs tengerparti naplemente, leszállított áron, mintha a krétai szállodacég árengedményt ajánlott volna, ha egy második filmet is forgatnak arrafelé, kidomborítva a táj szépségét és a hotel szolgáltatásait (és akkor a főhős által percenként hiányolt szponzor-italmárkáról még nem is szóltam). Mindezek a hiányosságok ugyanarra vezethetők vissza: a forgatókönyv kidolgozatlanságára, arra az újabban elharapózott felelőtlen filmcsinálási módra, hogy bedobunk egy csábító alapötletet, szemgyönyörködtető tájat, féltucat népszerű színészt – majd csak lesz belőle valami.

A filmkészítők nem bíbelődnek az apró részletekkel, akkor sem, ha azok nem csak a realista logikának mondanak ellent, hanem a történet belső törvényeinek is. Csöves hősünket a Budapestet nem ismerő görög ügyvéd úgy találja meg a nagyváros dzsungelében, hogy történetesen épp a lakhelyéül szolgáló aluljáróban érdeklődik utána. Nikosz ezt követően sem a repülőgépen, sem a luxusszállodában nem képes felfogni, hol van, hogy ő már nem pesti hajléktalan, hanem gazdag szállótulajdonos. Az ötcsillagos szállodájában is üres üvegeket gyűjt és az ételmaradékokat eszi, vagyis komplett hülye, márpedig hülyékre csak luxushotelt lehet bazírozni, vígjátékot nem. Igaz, újdonsült görög rokonai sem vacakolnak azzal, hogy gyorsan tiszta ruhát adjanak rá és tiszta helyzetet teremtsenek körülötte, mert akkor kevésbé lenne humoros a szituáció. Ehelyett, szeszélyeinek engedve, szirénázó rendőrautót küldenek annak a kukáskocsinak a föltartóztatására, amelybe a mocskos gönceit dobták – vagyis Nikosz egész népes családja súlyosan terheltnek látszik. Ez már önmagában sem valami épületes, ám az igazi gond az, hogy ugyanez a Nikosz máskor egyáltalán nem hülye, tisztában van a helyzetével, olyankor intézkedik, utasításokat oszt, elvégre szerepe szerint jószívű, kedves, okos fickó volna, aki megmutatja a görögöknek, mi az igazi szív, érzés, szerelem, magyar virtus és a leégetett smarni. Szóval, hol idióta, hol nem, a komikusnak szánt szituáció igényei szerint, ráadásul ez ebben a filmben mindenkiről elmondható. A hős és a görög hősnő időnként érteni látszik egymás nyelvét, időnként meg egy szót sem, ahogy a helyzet kívánja. Utóbbi esetekben az a humor forrása, hogy a lökött magyarja nem veszi észre, külföldön jár, ott nem magyarul beszélnek, s ezért nem érti, hogy nem értik. Igaz, ezzel nem csak a magyarok vannak így. A világjáró tapasztalatokkal bíró lengyel hölgy például ékes lengyelséggel tart hosszú előadást a görög szállodaportásnak, utóbbi pedig többnyire görögül magyaráz a külföldi vendégeknek; a hotel vélhetően csak azért nem ment még tönkre, mert a személyzet és a kliensek egyformán sültbunkók, így aztán jól elvannak, mindenki a saját tájszólásában. Egy ponton az összes pesti csöves megjelenik Krétán (nyilván zsebükben volt az érvényes világútlevél, ez korábban már Nikosznak sem okozott gondot), köztük az a két kedves csirkefogó, akit a szemünk előtt tartóztatott le fegyveres bankrablás közben a pesti rendőrség – gondolom, a szabadulólevelet is ugyanott kapták, ahol az útlevelet.

Lehet, persze, mondani, hogy ez csak mese, amiben minden megtörténhet, mert nem érvényesek rá a valóság szabályai. Ez azonban olcsó kibúvó volna. A mesének is megvan a maga belső logikája, amit nem lehet tetszés szerint áthágni, s mindenekelőtt a nyelve, stílusa, ami gyökeresen ellentétes azzal a filmvígjátéki elbeszélésmóddal, amelyben Ragályiék elmesélik a történetet.

Nikosz szerepében Kern ezúttal is próbálja menteni a menthetetlent, miként tette ezt az Apám beájulnában, ám most társforgatókönyvíróként csakis önmagát hibáztathatja, amiért ilyen méltatlan helyzetbe keveredett. Hogy ez a jól író, szellemes színész egy ennyire összecsapott forgatókönyvhöz adta a nevét, az legalább annyira hihetetlen, mint az, hogy ezeket a közhelyes anzikszképeket az egyik legeredetibb magyar operatőr, Ragályi Elemér készítette. A többi közreműködő nevét most kíméletből nem írnám ide, remélem, kellemesen nyaraltak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4849