KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Táncfilmek

Testek tájban, tájak testen

Halász Tamás

A tánc mozgóképen ritka látvány mifelénk. Az oberhauseni fesztivál válogatása a BBS-Toldi Moziban.

 

Érettebb korú, kopaszra borotvált táncos (Tedd Senmon Robson) kettőzött jelenléte hatja át a kanadai Laura Taler 1997-es Figaróját. A borbély kávészünetének zenéje Rossini operájának csúcspontja. Geg, hogy a táncos feje tükörsima; geg, hogy váltakozva látjuk őt profán és „szent” térben. Elegáns konyhában kávét főz, megissza, elmossa a bögrét, miközben újra és újra belekerül a havas, zöld-fehér-barna tájban, erdők övezte kopár mezőn felállított, szobányi, tűzpiros pódium terébe, amint a fekete, keleties selyemruhában táncol. Rendkívüli kihívás és fokozott kockázat riasztja a színház falai közül a külvilágba csábuló táncot és táncost. A celluloid segítségével zajló műfaji határátlépés feltételezi és megköveteli az előadó, a koreográfus és a rendező tökéletes összhangját, amely ebben a filmben korántsem tökéletes. Taler filmje félpercnyi vizuális blikkfang, egyötletes darab; színek izgalmas egymásmellettiségét felhasználó kísérlet.

Ötpercnyi és – egyedüliként – fekete-fehér az angol Mike Stubbs Férfidolog című alkotása. A tájékoztató szerint „igazi apukák és fiaik” sodró, dinamikus jelenléte. Táncnak nem nevezhető, izgalmasan rögzített civil-lét. Stubbs folyamatosan mozgásban tartja alakjait. Az egymással felváltva farkasszemet néző, különböző korú férfiak mintha egy nagy forgótárcsán ülnének. Tekintetek ütköznek meg egymással az eszköztelen miliőben, ahová csak két kellék jut be: egy lovagi páncélsisak és egy revolver.

Az előző filmhez hasonlít puritánságában (és semmi egyébben) Vicky Funari San Francisco-i rendező 1994-ben készült, dermesztő tizennyolcpercese. Címe ügyes szójáték: a kinesthesia (mozgásérzés) és a skin (bőr) szavak összecsúsztatását animációs betétben is megtekinthetjük (Skinesthesia). A film (egyik kockáját az összeállítás műsorfüzetének címlapjául választották) a provokáció olyan fokát éri el, amely – érzékenységével és szellemességével – a székbe szegezi nézőjét. Az egyetlen szereplő, Hannah Sim két minőségben jelenik meg: a párductestű táncosnőt váltakozva látjuk egy lepusztult peep-show tenyérnyi porondján és semleges-fekete térben, sárgás caravaggiói súrlófényekben. A kukkoldában látható, fiús vonásai alapján először ügyes nőimitátornak sejtett Simet percekkel később azonosítjuk a kopasz, szálkástestű, félelmetes mozdulatokra képes női Calibannal. Olcsó pornográfia keveredik művészi megmutatkozással: a porondon kéjenc mozdulatokkal évődő táncos nem pucérkodik, mégis szomorúan ordenáré; a sötétben megvillanó, lehetetlen dolgokra képes, piercingelt test minden módon láthatóvá teszi magát: szó szerint valamennyi rejtett zugát feltárja. Mégsem érzünk megbotránkozást.

A film segítségével a színpadról bárhová elvándorló tánc örömében tájban, műfajban egyaránt feloldódik. Sajátságos úti-játékfilmet készített a svájci Pascal Magnin. A Királynők egy napig igazán tetszetős, ám – a mezőnyön belül meglepő módon – terjengős munka. Globál-multikulti járja át a svájci Alpokban nagyon látványosan hancúrozó hat kiváló táncos világát. A hazai táncmezőny együttesének (Bozsik Yvette Társulat) előadásaiból már ismert zeneszerző, Jean-Philippe Héritier, a Magnin-filmhez trendy módon pergős, kusturicás balkánhacacárét komponált. Ahogy a tánctársulat századfordulós magyar emlékezet-darabjához is tévedésnek bizonyult ezt a tárgytól idegen – egyébként jó és élvezetes – zenét használni, itt sem volt más a helyzet. A Királynők egy napig svájci hegyi réteken és falucskában játszódik: szereplői az egytől-egyig festői kolompot viselő tehenek és bikák viaskodását, merengését utánozzák, örülnek a végtelen térnek, giccsbe hervadó falusi ünnepségen vesznek részt, néha táncolnak is. Az egész nagyon szép, ám „hiába szép”, mert erősen hamis: bíztató kezdés után lepottyan a borotvaélről és – szép zárópercét leszámítva – negédes etnózásba csap át a francia-svájci hegyek közt, ahonnan már réges-rég távoztak a népviseletes pásztorlánykák, ám hiányukat itt és most megoldották néhány kellően harcsabajszú és pirospozsgás import-epizodistával.

A profikat, félprofikat felvonultató mezőnyből toronymagasan emelkedik ki a Margaret WilliamsVictoria Marks angol rendezőpáros 1997-es Férfiak című gyönyörűsége. Húsz percig tart lírai szépségű rövidfilmjük, amelynek szereplője egy tucat, totyakos öregúr, tizenkét élet. A hősöket két dolog köti össze: lakhelyük, a filmnek is színteréül szolgáló, festői, kanadai Alberta állam, azon belül is a Canmore nevű „régi bányásztelepülés”, illetve az, hogy korábban soha, egyikük sem szerepelt még egyetlen helybéli szavalóversenyen sem. A bácsik hetven-nyolcvan évesek. Amatőrök és bámulatosak. A koreográfiáért felelős Marks és a filmrendező Williams hatalmas hegyekkel és fenyőfákkal övezett tisztáson, és más, szintén erdei szcénában játszatja hőseit.

A programban szereplő filmek közül három is a mozgó test tájba helyezésével kísérletezett, olyan biztos kézzel, annyira spontán módon azonban, mint az angol rendezőpáros tette, egyiknek sem sikerült. Ők ketten túltették magukat a szabadság okozta eufórián, elámultak a mozgó test és a mozdulatlan táj találkozásán, de nem ragadtak le itt. Bölcsen lírai munkájukat simogatásnak éreztük mi, nézők – és nyilván a szereplők is. Az öregurakat táncolni látjuk, feküdni gyerekkoruk vállig érő rétjén. Vizslatjuk a férfizsebekből előkerült, M, E és N betűkké összeálló bicskákat, pipákat, kopott fésűket.

Egy öregember hófehér kavicsokat rakosgat a rét füvére. A következő pillanatban már a földön hever: a hosszú-hosszú kőkígyó áthalad farmeres-kockásinges testén. A hatalmas hegyormok közé zárt tisztást látjuk hóban, tavaszi zendülésben, őszi sárgában. A bácsikat óriásokként veszik körbe a kopár hegyek, amint elvénült testükkel ismerkednek. Az utolsó percben meg is szólalnak, mindenkire jut egy-egy mondat. Innen tudjuk meg, mikor és hol születtek, mi a nevük. Felöltözött vagy klottgatyás testük után – röviden – az életükről is tudomást szerzünk. Egyikük Ukrajnában, másikuk Lengyelországban született, néhányan már az Újvilágban. Egymás közelébe sodorta őket a történelem. A zárófeliratok között olvasható, hogy a filmet az alkotók az egyik, a forgatás óta elhunyt szereplőnek ajánlják. Kis bejátszás következik: a halott öreget látni. Csillogó arccal lendíti karját a mező közepén. Talán ez az egyedüli mozgókép őrzi alakját. Hideg fut át a hátamon. Ha magunk nemrég temettünk, és szinte hiába kerestünk halott jóbarátot kézikamerás házimozik kazettáin, jól tudjuk, miről van szó.

Különös, egymással nehezen rokonítható filmekből álló összeállítás segítségével ismerkedhetett a hazai közönség a táncfilmmel: a nálunk alig tucatnyi alkotás fémjelezte műfajnak egyre komolyabb hagyománya van a világban. Határai rugalmasak: alkotásainak lényege a test kommunikációjának elsőbbsége a szó ellenében. A mozdulat által hordozott tartalom túlsúlya. Ehhez pedig nem szükségeltetik kiművelt táncos, csak jó szem, merészség és az ellenállás képessége a celluloidkonvenciók csábításával szemben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3025