Magyar MűhelyBalázs Béla Stúdió 1961–2001A szabadság létező fantomjaGelencsér Gábor
A 40. születésnapra megjelent kötet szerkesztési elve a BBS legfontosabb vonását tükrözi: a szabadságot.
A 40 éves Balázs Béla Stúdióról szóló kiadvány nem filmtörténet, nem műelemzéseket tartalmazó tanulmánykötet vagy filmográfia, hanem kötetlen műfajú emlékkönyv. A felkért szerzők az alkatukhoz legközelebb álló formában, ki szabadasszociációs lírai visszaemlékezésben (Tandori Dezső, Antal István, Horváth Putyi), ki műhelyvallomásban (Najmányi László), ki elemzésben (Monory M. András, Maurer Dóra, Hajdú István), ki önéletrajzi esszében (Dobai Péter), ki pedig a médiumról szóló elmélkedésben (Grunwalsky Ferenc) vallhatott közvetlen vagy közvetett módon a stúdióról. Még az összeállítás legpragmatikusabb szála, a születésnapi megemlékezés-sorozat vetítéseit kísérő előadások is ezt a szabadságot tükrözik, hiszen a felkért vendégek, a stúdió egykori tagjai maguk választották ki a bemutatott filmeket. Nem tárgyában, inkább szellemében reprezentatív kiadvány készült tehát, amelynek változatos színű és formájú mozaikkockáiból a BBS ismerős, eleven portréja rajzolódik elénk. S a kötet szerkesztőinek, Antal Istvánnak, Deák Lászlónak és Kodolányi Sebestyénnek, a stúdió jelenlegi helyzetét látva bizonyára ez volt a legfőbb célkitűzése…
Az egykori BBS-tagok előadásainak, elemzéseinek, visszaemlékezéseinek kulcsszavai akár egy még meg nem született történeti monográfia fejezetcímei is lehetnének. A tudományossággal szemben azonban ezúttal a személyes hitelnek van különös jelentősége, amelyet az alkotók egyéni, a BBS-től immár leváló életműve is mintegy visszaigazol. Ahogy Dobai Péter írja, a BBS szabadegyetem volt, s az itt elsajátított tudás, szemléletmód a stúdióbeli indulás után a későbbi filmeket is meghatározta. A rendezők első nagyjátékfilmjeire gondolva nem véletlen, hogy Szabó István az egymásrautaltságot, Kézdi-Kovács Zsolt a karanténba zárt szabadság élményét, Dárday István az alkotás társadalmi fontosságának, hatékonyságának tudatát, Szirtes András a devianciában kifejeződő rendszerkritikát emeli ki, míg Grunwalsky Ferenc a dokumentum, a kép és a valóság viszonylatáról elmélkedik. Mintha valamennyien saját művészetük tükörképeként tekintenének a BBS-re. Méghozzá a különféle alkatú rendezők ugyanarra a műhelyre, amely nemcsak szubjektív elfogultságot jelez, hanem az „objektív” sokszínűségre is rávilágít. A visszaemlékezésekből pontosan kirajzolódik a dinamikusan változó stúdió „intézménytörténete”: az alapítás időszaka, amely valójában 1959-ben történt, s csak a radikális fiatalítás, a Máriássy-osztály megjelenése avatta kezdőponttá az 1961-es esztendőt; a Máriássy-csapatot követő Herskó-osztály vitái, majd platformja az immár újabb generációhoz kötődő kísérleti-avantgárd és szociológiai csoporttal szemben; a hetvenes éveket meghatározó dokumentaristák és undergroundok közé ékelődő „hagyományos” játékfilmesek háromszöge; vagy ugyanebből az időszakból a sokak által legjelentősebbnek ítélt fejlemény, a társművészek beáramlása, amely elsősorban Bódy Gábornak volt köszönhető, s olyan alkotók filmessé válását eredményezte, mint Erdély Miklós.
A könyv legfontosabb, a múltat a jelennel összekötő, s nem utolsó sorban irodalmilag is értékes szövege a hetvenes évek végén emigrált Najmányi Lászlótól származik. Írásában, csakúgy, mint a klasszikus emlékiratokban, egymást erősítik a stúdió működését, a vitákat, a meghatározó személyiségeket bemutató tárgyszerű elemzések és a személyes, ítélkezéstől sem mentes hangsúlyok. Különösen A császár üzenete című, annak idején betiltott, s azóta is méltatlanul feledésre ítélt film forgatási körülményeit megidéző passzusok fontosak. A látszólag anekdotikus emlékek a szabad alkotás lényegét fejezik ki: miképpen hatják át a korlátozott lehetőségek a mű egészét az olyan, önmagán túlmutató ötlettől kezdve, hogy pénz híján csak A császár üzenete című film előzetese készült el, egészen a baráti filmezés „módszertanáig”, miszerint „akinek szép volt a járása, az ment”. Najmányi eltűnt filmjeinek számbavételével zárja le visszaemlékezéseit (s ugyanerre kényszerül például Dobai Péter is), majd sértettség nélkül, de mélységes szomorúsággal állapítja meg, miképpen tűnt el – legalábbis az ő személyes jelenéből – a BBS is: ez már egy másik stúdió.
A Balázs Béla Stúdió 40 éves története nem volt zökkenőmentes, ahogy a jelene sem az. Nem pusztán a hatalommal való szövevényes és a mai napig drámai mozzanatokat is felszínre hozó, a szerzők által sűrűn emlegetett kapcsolatról van szó, hanem a legendás kedd esték sokszor kegyetlen, a tettlegesség közelébe jutó vitáiról. Míg azonban az előbbi konfrontáció megnehezítette vagy a betiltásokkal lehetetlenné tette a munkát, az utóbbi éltette – legalábbis addig, amíg mindezt az alkotások igazolták. A BBS története nemcsak a filmek története; olyan kultúra lenyomata, amelyben a művek a társadalmi környezet által kijelölt szorítóban – ahogy Dárday írásának a címe mondja: „a struktúra által garantált szabadság illúziójában” –, az individuum és a közösség összecsapásaiból (és összecsapásairól) születtek. A kilencvenes évektől, a társadalmi környezet megváltozásával a stúdiót működtető erők és érdekek – valamennyi oldalon – megszűntek. Készülhetnek jó filmek, ezek azonban már nem BBS-filmek lesznek, abban az értelemben, ahogy ez a fogalom mára filmtörténetünk részévé vált. Ünneprontó olvasata ez egy születésnapi kötetnek, ám mégis az emlékezők őszinteségét dicséri: aligha lehet másképpen feleleveníteni a „balázs bélás” szellemet.
Orpheusz Kiadó, 2002
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1000 átlag: 5.5 |
 |
|
