Film / RegényA bőr, amelyben élekPygmalion szikévelHorváth Eszter
Forrófejű vendetta helyett jéghideg, sebészi pontossággal kimért bosszú. Almodóvar újabb története testről, nemről és identitásról. Párizs, augusztus, fülledt este. A franciák közül, aki teheti, vidéken vagy külföldön tölti szabadságát, a város utcáin sokkal több a turista és a hajléktalan, mint máskor. A plázák vetítõtermeiben azonban a mozi fénykorát idézõ tolongás – mintha az itthon maradt párizsiak mindegyike moziba akarna menni hétköznap este. A közel ötszáz férõhelyes teremben már a film kezdete elõtt húsz perccel nehéz üres helyet találni. Egy pillanatra azt hiszem, rossz teremben vagyok, nem az Amerika Kapitányt szeretném megnézni, de hamarosan kiderül, hogy mindenki más is az új Almodóvar-film premierjére váltott jegyet. Valóban – gyõzköd a józan eszem –, nincs abban semmi meglepõ, hogy a párizsi régió legnagyobb mozijának egyik gigászi terme teltházzal játszik egy olyan filmet, ami nálunk jellemzõen a mûvészmozik közönségét szólítja meg. Mint ahogy az sem különös, hogy az összes párizsi nagymozi mûsorára tûzte premierhéten A bõr, amelyben éleket. A franciák, úgy tûnik, meghálálják, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben nem Spanyolországban, hanem náluk látható elõször moziforgalmazásban a legújabb Almodóvar-opusz.
A nyitóképeken Almodóvar filmjeiben régen látott arc tûnik föl Alberto Iglesias nyugtalanító zenéjére. Antonio Banderas a Kötözz meg és ölelj! óta eltelt több mint húsz évben kitérõt tett Hollywoodba, hogy aztán a megszállott Ricky karakterének idõsebb inkarnációjával térjen vissza a spanyol mester társulatába. Dr. Robert Ledgard ragyogó tehetségû plasztikai sebész, aki egy autóbaleset következtében elveszíti a feleségét. Robert azóta arról álmodik, hogy az összeégett nõnek új, ellenállóbb bõrt fejlesszen ki. Amikor a lányát megerõszakolják, és az a sokk hatására öngyilkos lesz, a bosszúálló apa az erõszaktevõben találja meg a tökéletes alanyt plasztikai sebészeti kísérleteihez. Elrabolja a fiút, hogy rajta tesztelje az új bõrt – azzal azonban nem számol, hogy az együtt töltött idõ nemcsak a teremtményt formálja majd, hanem a teremtõt is. Almodóvar ott folytatja a történetet, ahol 21 éve elkezdte. A bõr, amelyben élek bizonyos értelemben a Kötözz meg és ölelj! történetének variációja. Az elõbbi szenvedély sugallta emberrablása végül humorban és boldog befejezésben oldódik fel, míg a jelenlegi mû inkább sötétebb tónusú, s bár nem nélkülözi az almodóvari groteszk humort, illetve helyenként a túláradó érzelmeket sem, sokkal feszültebb, hideglelõs alkotás.
A két filmben közös az alaphelyzet: rab és rabtartó viszonyának furcsa egyensúlya, ugyanakkor A bõr, amelyben élek a rendezõ számára különösen nagy jelentõsséggel bíró kérdést, a (nemi) identitás problémáját is felveti. Almodóvar mûveire mindig is jellemzõ volt, hogy nem tételezték magától értetõdõnek a nemi identitást: a biológiai nem (sex), a társadalmi nem (gender) és a szexuális szokások nem egymásból következõ, hanem egymással érintkezõ, de egymástól viszonylagos függetlenségben létezõ területei az életnek. Gyakoriak az almodóvari oeuvre-ben a pénisszel és mellekkel egyszerre rendelkezõ hõsök, akik közül akad, aki heteroszexuálisnak vallja magát és gyermeket nemz (Lola/Esteban – Mindent anyámról), más a nõkkel, a nõi tapasztalattal való teljes azonosulást szeretné nõies külsejével elérni (Agrado – Mindent anyámról) és van, aki csupán egy szerep kedvéért öltözik nõnek (Domínguez bíró/Femme Lethal – Tûsarok, Juan/Ángel – Rossz nevelés). A különbözõ identitásokba eddig viszonylagos szabadsággal járták át az almodóvari karakterek – különösen igaz volt ez, ha nem-átalakító mûtéten is átestek. A bõr, amelyben élek azonban ebbõl a szempontból kivételnek számít. Igaz, a mûtét maga ez idáig sosem volt a film témája, a férfibõl nõvé operált karakterek átalakulása mindig a filmidõ elõtt zajlott. És ami talán még fontosabb: mindig önszántukból. A bõr, amelyben élek legnagyobb tétje ezért éppen az, hogyan ne veszítse el valaki az identitását, amikor korábbi énjébõl külsõ ránézésre már semmi sem marad.
A hideg bosszú motívuma is ismeretlen volt eddig az almodóvari világban. Számos megszállott karakterrel találkozhattuk már, akik ideig-óráig egy másik szereplõ kárára munkálkodtak, de minden esetben egy pozitív érzelem, a szerelem vezette õket, ezért végül elnyerték vágyuk tárgyát. Még a Beszélj hozzá! nem teljesen épelméjû ápolója is (aki végül börtönbe kerül a rábízott kómában fekvõ páciens teherbeejtéséért) önkezével vethet véget az életének abban a tudatban, hogy szerelme már nincs ezen a világon. Almodóvar a forró megszállottságot megjutalmazza, de legalább is elfogadja. A hideg megszállottságot azonban kegyetlennek tartja. Ha tipikus almodóvari komédia lenne A bõr, amelyben élek, akkor a férfiból nõvé operált Vicente szép lassan elfogadná új testét, sõt, rájönne, hogy valójában mindig is nõ akart lenni, ez új értelmet adna életének, amit boldogan élhetne le teremtõjével, a belé fülig szerelmes plasztikai sebésszel. Csakhogy a higgadt bosszú tiltott határátlépésre sarkallja a sebészt: a bioetika alapvetõ elveit hagyja figyelmen kívül. Nemcsak azért, mert emberi géneket állatéval keresztez, ami a genetika tudományának a mai napig is hevesen vitatott kulcskérdése, hanem azért is, mert – bármilyen banálisan is hangozzék – nem tartotta be azt az alapvetõ etikai szabályt, hogy mûtétet csak a páciens beleegyezésével végezhet. A bosszúnak ez a határátlépése pedig nem maradhat bosszulatlan.
Almodóvar horrorként aposztrofálta legújabb filmjét. Az alkotás, ha horrornak ugyan nem nevezhetõ is, valóban a sötétebb mûfajok keveredésébõl született meg: thriller, bosszúdráma és némi science fiction elegye. A leginkább mégis a thriller mûfajához közel álló film megidézi a zsáner egy klasszikusát, igaz, áttételesen. A plasztikai sebész ugyanis az anyjával közösen bújtat el a világ szeme elõl egy fiatal nõt, aki a külvilágban gyanús ügybe keveredett, majd eltûnt. Az anya szeretné, ha Robert megölné a nõt, mert fél, hogy a nõ szép lassan elveszi tõle a fiát, majd végez mindkettõjükkel. Végül valóban az anya-fiú párosra tör a „reinkarnálódott” Vera, s ezzel kitör áldozati szerepébõl. A Psycho szüzséjének megidézésével Almodóvar filmje a mûfaj klasszikusa elõtt tiszteleg, s újra megerõsíti a thrillerek pszichoanalitikus olvasatának érvényességét. A mestert ugyanakkor nem érdekli a vegytiszta zsáner, sajátos humorát bele-belelopja a történet szövetébe.
Ezek a humoros pillanatok elsõsorban az anyát alakító és az Almodóvar‑filmekben visszatérõ színésznõnek számító Marisa Paredes alakjához köthetõk. Paredes egyszerre jeleníti meg a gyermekéért bármire képes spanyol anya – Almodóvar filmjeiben gyakori – karakterét és a titkokat hordozó, erõs nõt. Paredes mellett a többi fõszereplõ játéka is újra alátámasztja Pedro Almodóvar különlegesen érzékeny színészválasztási és – vezetési képességét. Banderastól már régen láthattunk ennyire átütõ erejû alakítást, a szerepet mintha rá írták volna (ez részben igaz, Almodóvar már évekkel a forgatás elõtt õt vizionálta a szerepre): kemény, megszállott, ugyanakkor finom mimikával dolgozik, arca az öregedéssel párhuzamosan egyre kifejezõbb lett. A film két nagy felfedezettje a két ifjú színész: a Vicentét alakító Jan Cornet és a belõle operált nõt, Verát megformáló Elena Anaya. A fiatal színésznõ nem elõször játszik Almodóvar-filmben, a Beszélj hozzá!-ban már rábízott a rendezõ egy kisebb szerepet, de mostani alakítása után talán nem túlzás kijelenteni, hogy a mester megtalálta következõ nõi múzsáját.
Inspirációra pedig szükség van a mindennapi életben éppúgy, mint a mûvészetben. Vera fogsága alatt Louise Bourgeois szobraiból és a jógából merít erõt, hogy megtalálja lelkének az ellenséges külvilággal szemben ellenálló, stabil középpontját és hogy ne felejtse el, ki is õ valójában. A jóga és a szobrászat is a testtel foglalkozik, de a lelket gyógyítja. Robert kizárólag a test átalakítására figyelt: a teremtésbe szólt bele, de közben nem gondolt semmit a lélekrõl. Bûnhõdése ezért sorsszerû, a teremtésbe kontárkodónak a teremtmény kezétõl kell elpusztulnia. Megteremtette magának a tökéletes nõt, akivel nem lehet együtt élni, mert amint bízni kezdene benne, a nõ ellene fordul. Az erõszak férfi princípium, ezért erõvel nem is tudja Vicente/Vera legyõzni Robertet. Csak akkor tudja, ha valóban nõvé válik, s beveti az ellen-nem-állás taktikáját. Ez pedig lefegyverzõ hatással bír, hiszen nem ad támadási felületet. A rendezõ részben megbocsát gyarló fõszereplõjének: újra átélhette a szerelmet, mielõtt a szerelem végzett volna vele.
„Azt hiszem, hogy a tudomány át fogja alakítani az „ember” eszméjét valami egészen mássá. Sokat nyerünk vele, de ugyanakkor felbukkan egy elõre nem látható tényezõ is azáltal, hogy a génmanipuláció révén az ember képes lesz befolyásolni egy új én megteremtésének legapróbb részleteit” – nyilatkozta Almodóvar a film kapcsán. Éppen ezért a mûvészet teremtõ folyamata sokkal igazibb alkotás, hiszen tiszteletben tartja az emberség ideáját. És velünk marad akkor is, ha a tudomány cserben hagy bennünket.
A bõr, amelyben élek (La piel que habito) – spanyol, 2011. Rendezte: Pedro Almodóvar. Írta: Thierry Jonquet Tarantula címû regényébõl Pedro Almodóvar. Kép: José Luis Alcaine. Zene: Alberto Iglesias. Szereplõk: Antonio Banderas (Dr. Robert Ledgard), Elena Anaya (Vera), Jan Cornet (Vicente), Marisa Paredes (Marilia). Gyártó: El Deseo. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1169 átlag: 5.54 |
 |
|
