KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/december
AMERIKAI ELNÖKFILMEK
• Baski Sándor: Hollywood választ Az Obama-ciklus filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Varga Zoltán: Bábok és babok Foky Ottó (1927-2012)
FILM / ZENE
• Huber Zoltán: „Ahol a vadrózsa nő” Nick Cave a filmvásznon
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe – 3. rész
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Margitházi Beja: Fogaskerekek Crulic – A túlvilágra vezető út
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Lucifer bérgyilkosa Boss
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Szövegszextett David Mitchell: Felhőatlasz

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz

Amerikából jött

Kelecsényi László

1001 film, a filmtörténet klasszikusai, többségüket még mindig nem láthattuk, de most legalább olvashatunk róluk.

 

Majdnem két kiló, de máris szellemes, okos és pontos ez a kézikönyv-újszülött, egy 2003-as amerikai kiadvány gyors magyarítása: több mint hatvan film-Seherezádé mesél benne 1001 filmről.

 

*

 

Mindhalálig mozi? Kecsegtető az ajánlat. Legalábbis addig nem halhatunk meg, míg nem láttuk – legalább meg nem kóstoltuk – a Steven Jay Schneider főszerkesztő és munkatársai által összeállított filmétlap valamennyi fogását. Van itt minden mi szem-szájnak ingere, klasszikus némafilm, avantgárd, burleszk, western, horror, sci-fi, új hullámok és „minőség hagyománya”, a filmtörténet tizenegy évtizede arányosan képviselve. Bár az arányokat tekintve felbillen a mérleg Amerika javára: 533 film az 1001-ből az USÁ-t képviseli. Abszolút többség! Vajon tényleg ekkora súlya lenne az amerikai mozinak? Mert a gyártásnak igen. Ám valahol itt, a jó öreg Európában mindenféle megátalkodott esztéták azt rebesgették: a mozgókép művészet (is). De ne ítéljünk elhamarkodottan. Ha ezt a könyvet egy francia mozi-szent állította volna össze, nyilván a gall szerkesztőnek is maguk felé hajlott volna – az ítélete.

A magamfajta lexikon-bolond, a filmes adattárakat bibliaként böngésző kíváncsi és szigorú mozi-bubus persze rögtön azt méricskéli, mi maradt ki, s ki szerepel netán méltatlanul ebben már a puszta súlyával is tiszteletet parancsoló kötetben. S ne vádoljon senki nemzeti elfogultsággal, hogy elsőként a magyar képviseletet vettem szemügyre. Ennek aránya az itthoni kiadásban valamelyest megnőtt: kilenc film az 1001-ből (Hyppolit, a lakáj, Körhinta, Szegénylegények, Csillagosok, katonák, A tanú, Szerelem, Még kér a nép, Mephisto, Sátántangó). Lehet vitatkozni. Szerencsésebbnek tartottam volna, ha az úgynevezett Millenniumi 12 kerül bele, az mégis szélesebb konszenzus alapján jött össze, nem a honi szerkesztő vagy szócikkre vállalkozó szerzők egyéni ízlését tükrözi. Három hazai magyar (mert van egy amerikás is), Bori Erzsébet, Turcsányi Sándor és Varró Attila került bele a cikkíró világválogatottba. Ők nemcsak magyar, hanem jópár európai filmről is írtak. Mindig sejtettem, hogy a nők bátrabbak a férfiaknál, mert a kvartett hölgytagja le merte írni Bacsó filmjéről, hogy évtizedekig alaposan félrenéztük, hogy A tanú nem más, mint a „Kádár-rendszer apoteózisa”. Atekintetben is jó arány ez a szereplés, ha a lengyel vagy az egykori csehszlovák filmgyártás bekerülési rátáját nézzük, ők sem indulnak több filmmel a versenyben. Mert azért valljuk csak be, verseny ez a javából – a halhatatlanságért, vagy csak az utókori közfigyelemért.

Persze vannak nagy hiányzók is. Ez a kódexek súlyával vetekedő karizom-erősítő nyomtatvány nem tud például Otar Joszelianiról. Hiányzik – többek közt – a Kés a vízben, a Mater Johanna, a Foglalkozása: riporter, miközben egy gyengébb De Sica-film (Finzi-Continiék kertje) bekerül. De kárpótol az ilyen mulasztásokért a széles látókör. Mert egy húszperces iráni dokumentumfilm is helyet kaphat, elfelejtett, alig vetített kísérleti munkákra hívja fel túlzottan művészet- és Európa-centrikus figyelmünket, s a palettán a harmadik világ képkultúrája is szépen helyet kap. Az is tetszik, hogy Chaplinnel szemben rehabilitálja Buster Keatont, aki szinte egész életművével jelen van, miközben A diktátorról nem vesz tudomást a válogató. 

Aztán persze akadnak óhatatlan hibák. Ahhoz képest, mekkora munka, dicséretesen kevés. Magam két „szarvashibát” találtam: ez a könyv is agyonhallgatja a nyílt titkot, hogy a My Fair Lady-ben bizony nem Audrey Hepburn, hanem Julie Andrews énekel, s arról sem tud, hogy a Ben Hur kocsiversenyének forgatásán ott járt egy hazánkfia, Tóth Endre, s Wyler helyett ő dirigálta le a film nagyjelenetét.

Ebben a könyvben minden és mindenki – leg. Szerzői egységesen lihegik túl, emelik nemcsak megérdemelt fénybe, de egyúttal mindjárt a műtörténeti üdvösség örök világosságába a filmeket. „Bárhol ütöd is fel a könyvet, egy nagyszerű filmről olvashatsz”, ekként rajong a fülszöveg – lehet, hogy hazai – írója. Ez azért túlzás, mondja bennem a szigorú ítészt mozgató kisördög. A filmtörténet nem csupa remekmű helyiértékű celluloid-dolgozatokból áll össze a mozikorszak krónikája. Aztán, ahogy olvasgatja az ember a kötetet, őt is elkapja a lelkesedés – néha a szégyen: mennyi mindent nem látott még – hiszen gyakorló film-Casanovaként gyors egymásutánban magunkévá tehetjük a fényesen csillogó műnyomó papíron felsorakozó, csábító mozgóképeket. A nyolc ország hatvanegynéhány szerzője meglepően egységes stílusban ír. Szellemesek és okosak egyszerre, találóan jellemzik a kort, előre- és hátrautalnak az egyes alkotásoknál. Van köztük frissen végzett média-szakos, s a nagyágyú David Robinsonig terjed a szócikk-írók skálája.

Boldog nézőként meghalni – ezt az üdvösséget ígérik itt, ha megnéztünk minden filmet. Becsapjuk majd a túlvilággal csalogatókat, mert úgyis kezdjük elölről az egészet. Amúgy is egy friss halott visít ránk a borítóról, Janet Leigh, a Psycho női főhőse, a filmtörténet talán leghatásosabb jelenetének egyik szereplője, aki nemrég távozott ebből az árnyékvilágból, hogy abban a másik, mozibolondok által megénekelt, virtuális, ám valóságosabb világban halhatatlan legyen. Lám, nekünk is a halhatatlanságot ígéri ez a könyv, mikor az alcímével kecsegtet. Nem halhatunk meg, míg nem láttuk mind az ezeregyet. Úgy legyen!

 

 

1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, Gabo Kiadó, 2004.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4784


előző 1 következőúj komment

csabaga#2 dátum: 2013-10-02 15:49Válasz
Jól tudod.

Nagyrészt Marnie Nixon énekel!Olyan 10%-ban Hepburn.Andrews nem!

A könyvben van bőven hiba,a kritika szerzője még egyet belerakott volna...

caline#1 dátum: 2005-08-22 16:41Válasz
Nem Marni Nixon énekelt a My Fair Lady-ben Audrey helyett? Vagy nem jól tudom?