KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Barátok jóban-rosszban

Együtt megyünk

Ádám Péter

Guillaume Canet visszatér 2010-es sikerfilmjének helyszínére.

Van a francia filmeknek egy jellegzetes alcsoportja, amit „baráti társaság-filmeknek” is nevezhetnénk. Ezekben kisebb haveri közösség áll a hol humoros, hol könnyfakasztó cselekmény fókuszában, és ahogy halad előre a történet, úgy ismerjük meg egy-egy epizód fényében a különböző karaktereket, és úgy világosodnak meg a figurák közti emberi kapcsolatok is. Ezeknek a filmeknek Claude Sautet Vincent, François, Paul meg a többiek (1974) című munkája a mintája, ha ugyan nem egyik legismertebb archetípusa. De van egy másik – szintén francia – alcsoport is, ez pedig a nyaralás-filmeké. Guillaume Canet harmadik játékfilmje, a 2010-es Apró kis hazugságok (Les petits mouchoirs) ennek a két alcsoportnak a szintézise. Míg a társaság egyik tagja életveszélyes motorbalesettel kórházba kerül, a többiek úgy döntenek, a történtek ellenére sem mondanak le a tervezett tengerparti nyaralásról. És miközben egójukkal és nyomorult kis életükkel vannak elfoglalva, villámcsapásként éri őket barátjuk halála…

A kiváló színészekkel készült film korántsem mentes a kliséktől és közhelyektől, ennek ellenére több mint öt és félmillió mozi-néző akart osztozni az osztrigás-tálat körülülő és bordói fehérborral sűrűn koccintó baráti társaság derűjében és bánatában. Guillaume Canet feltehetően erre a sikerre szeretett volna ráduplázni az Együtt megyünk (Nous finirons ensemble) című új opuszával. Ugyanaz a baráti társaság, ugyanaz a luxusnyaraló, aminek Max (François Cluzet) a tulajdonosa, ugyanaz a környezet (az Arcachon-öbölbeli Cap-Ferret), csak éppen nyolc évvel később.

Az Együtt megyünk korántsem a korábbi film egyszerű folytatása, inkább arról van szó, hogy a rendezőnek kedve támadt egy évtizeddel később újra kameravégre kapni az első filmben még a harmadik-negyedik ikszet taposó baráti társaságot. Más életkor, más problémák: alighanem ez a magyarázata, hogy az új film egy árnyalattal keserűbb, sötétebb, kiábrándultabb a réginél.

Max, akit látnivalón súlyos gondok nyomasztanak (még a luxusnyaralón is túl akar adni), szeretne egy magányos hétvégét eltölteni vidéki házában, de egyszer csak rátörnek a barátok, akiket már három éve nem látott. A látogatást meglepetésnek szánják Max hatvanadik születésnapjára. Max nem örül a váratlan látogatásnak, de igyekszik jó képet vágni a dologhoz… (Hogy a férfit tulajdonképpen mi nyomasztja, és végül eladja-e a nyaralót, amelyben a társaság annyi vidám napot töltött, az csak a film végére derül ki – ezért illetlenség volna elárulni.) Ez a csekély feszültség azonban aligha volna elegendő a néző figyelmének fenntartására, ha nem adódna hozzá egy sor – a tragikumot komikumban feloldó – keserédes epizód, ami tovább árnyalja, színezi a korábbi filmben még elnagyoltan felvázolt karaktereket.

De hiába veti be a rendező – Benoît Magimeltől Marion Cotillard-ig és Gilles Lellouche-ig – a francia mozi nagyágyúit, hiába az epizódok pergő ritmusa, ha egyszer Guillaume Canet nem döntötte el, mit is akar. A legnagyobb baj, hogy a film se nem kritikus vígjáték, se nem erkölcsrajz – amit kapunk, az csak a jómódú párizsi középosztály sztereotípiákból és közhelyekből építkező bemutatása. Bár kétségtelenül hangulatos mozit látunk, bármennyire is átérezni a barátok közti cinkos pillanatok és nagy nevetések nosztalgiáját, a film nem ás mélyre se lélektanilag, se szociológiailag. Akárcsak az Apró kis hazugságok, az Együtt megyünk is kései visszfénye a Sarkozy-féle Franciaország bling-blingnek nevezett üres csillogásának. Aligha véletlen, hogy mindkét filmben az Atlanti-óceánra néző Cap-Ferret a cselekmény színhelye (köztudott, hogy a volt köztársasági elnök is nagy kedvelője az itteni tengerpartnak).

Claude Sautet imént említett filmjét 1974-ben, Valéry Giscard d’Estaing köztársasági elnök megválasztásának évében forgatta. A Vincent, François, Paul meg a többiek egyfajta történelmi gyorsfénykép, a rendező azt az időszakot ábrázolja, amikor a Felszabadulás nemzedéke továbbadja a staféta-botot. A filmbeli haveroknak, Piccolinak, Reggianinak, Montand-nak nemcsak középszerűségből jutott ki az életben, bőven kijutott nagyságból is. Guillaume Canet hőseinek viszont csak a középszerűség maradt, amiről még azt sem tudni, hogy az élet természetes velejárója-e vagy az elfelejtett eszmények szomorú üledéke.

 

Együtt megyünk (Nous finirons ensemble) – francia, 2019. Rendezte és írta: Guillaume Canet. Kép: Christophe Offenstein. Szereplők: François Cluzet (Max), Marion Cotillard (Marie), Gilles Lellouche (Eric), Benoît Magimel (Vincent), Laurent Lafitte (Antoine), Clémentine Baert (Sabine). Gyártó: Trésor / Caneo / EuropaCorp. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 135 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14155