KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/október
HATÁRSÁV
• Baski Sándor: „Hamarosan a könyvesboltokban” Irodalmi trailerek
FILMKÁNON
• Varga Balázs: Csak egy lista A 10 legjobb film
• Schubert Gusztáv: Mozimatek Mire jó a filmlista?
ANTONIONI
• Báron György: Michelangelo tekintete Antonioni töredékek
• Kelecsényi László: Magyar kapcsolat [JANUÁRTÓL] Antonioni Pesten
GENGSZTER-KÓD
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
• Varró Attila: Vad bandák [JANUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe – 1. rész
NABOKOV
• Kulcsár Géza: A Nabokov-négyszög H. és H. – bűn és kétségbeesés
• Ardai Zoltán: Utazás a nimfával Lolita-adaptációk
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: 738 perc Déry Tibor életéből Egy film-nagyregény lapjai
• Bán Zsófia: A jó banalitása Amerikai monográfia Forgács Péterről
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Pest nagytotálban Beszélgetés Nagy Bálinttal
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Forró szék Enyedi Ildikó – Gigor Attila: Terápia-sorozat
• Kovács Kata: Lelki Columbo Beszélgetés Gigor Attilával
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Betyár, becsület Don Winslow: Barbár állatok
• Sepsi László: Zöld MacGuffin Oliver Stone: Vadállatok
KRITIKA
• Kovács Kata: Sosem fogok a hajamon lógni Deák Krisztina: Aglaja
• Kovács Marcell: Szemtanú nélkül Peter Strickland: Berberian Sound Studio
MOZI
• Pápai Zsolt: Temetésem szervezem
• Baski Sándor: Szesztolvajok
• Roboz Gábor: Pardon
• Forgács Nóra Kinga: Toszkán szépség
• Kovács Kata: Hétszer lenn, nyolcszor fenn
• Csiger Ádám: Gázos
• Huber Zoltán: Kertvárosi kommandó
• Varga Zoltán: Lorax
• Barkóczi Janka: A második feleség
• Sepsi László: Démoni doboz
• Varró Attila: Üss vagy fuss
DVD
• Pápai Zsolt: Barátom, Harvey
• Sepsi László: Ház az erdő mélyén
• Varga Zoltán: Top Secret!
• Tosoki Gyula: Vad évad
• Géczi Zoltán: Lockout – A titok nyitja
• Bata Norbert: Maraton életre-halálra
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dühöngő bika

Barna Imre

Az élet küzdelem. Ezért takarja – állítólag – oly gyakran durva külső a meleg férfiszívet. Kivált a bokszolóét, aki abból él, hogy verekszik. Küzdelme kettős: egyszerre konkrét és elvont értelmű. Jó téma filmnek, irodalomnak; erre Jack London Egy szelet sültje csak egy bizonyság a sok közül. Nem csoda, hogy Martin Scorsese, a New York-i Little Italy „kemény” filmekkel befutott szülöttje is megcsinálta a maga bokszfilmjét.

Jake La Mottának, az 1949-es profi világbajnoknak az emlékirataiból készült a Dühöngő bika. Jake, „Bronx bikája” is olyan fickó, aki – a film egyik olasz bírálója, Alberto Moravia szavaival – „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”. Ez a film nem afféle karriertörténet, mint a Rocky és rokonai. La Mottától nem mint bajnoktól, hanem mint poklokat megjárt, megkeseredett, elformátlanodott embertől búcsúzunk. Scorsese – szinte szadista kíméletlenséggel – mindent elénk tár, ami csak elborzaszthat bennünket a kemény fiúktól. És mégsem következetes, mégsem egyértelmű az ítélete.

Mert az igaz, hogy lelkiismeretesen megmutatja: a „tiszta” erő La Mottát – hiába győz, amíg győz – eleve vesztesként löki oda mindenféle ringbe bent és kint. Jake La Motta arról volt híres, hogy szinte élvezte azt is, ha őt ütik. De aki folyvást csak ütéseket adni meg állni tud, aki folyvást csak büntet és bűnhődik, az elveszett ember. Maga La Motta is rájön erre, de már későn. Karrierjének, paranoiás féltékenységével tönkretett házasságának, egész addigi életének vége; egy sötét börtöncellában eszeveszetten üti, ökleli a falat, míg össze nem esik, s közben azt ordítja: „Miért, miért, miért?” Ezt csinálta egész életében; a falat püfölte, fogvicsorgatva.

Csakhogy Scorsese szentté is avatja ezt a dühöngő Bikát. Nemcsak A rakparton Marlon Brandójának bűnbánó monológját mondatja el a film végén azzal az elhízott, negyedosztályú konferansziéval, akit még mindig La Mottának hívnak, hanem végezetül, János evangéliumának egy passzusát idézve, egyenesen Jézus Krisztushoz hasonlítja őt. Ez már sok. És talán a blaszfémiánál is nagyobb baj, hogy mégiscsak helyben vagyunk: bizony, a „durva külső meleg szívet takar” közhelyénél.

Bőven elég lett volna, ha Scorsese megmarad annál, amit mutat, mégpedig (a szó szoros értelmében) fehéren-feketén, nem is akárhogy mutat. És amiben messzemenőkig egyenrangú társa Robert De Niro; bizonyára lesz, aki egy-két évtized múlva úgy fogja idézni majd az ő mostani figuráját, mint ő a Marlon Brandóét. Tudni (és látni) lehet, milyen hihetetlenül sok munkát fektetett De Niro ebbe a szerepbe; hat hónapig edzett, bokszolt, azután meg csaknem ugyanannyi időt fordított arra, hogy huszonöt (!) kilót magára szedve, smink és trükkök nélkül játszhassa el a hájas, öregedő La Mottát.

Ámbár talán már sok is ennyi a jóból. Néha jobb elképzelni, mintsem látni valamit. A magyar nézőnek pedig, miközben fásultan hallgatja a sterilen szabályos szinkronmondatokat, édesmindegy, hogy igazi-e Jake La Motta hája vagy sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6489