Animáció

Anilogue 2017

Kenyérkeresők és dolgozó holtak

Rudolf Dániel

Erős női karakterek, társadalmi érzékenység, izgalmas látványvilágú rajzfilmek a 15. Anilogue egészestés versenyszekciójában.

Az öt versenyfilm közül a legambiciózusabb, a fődíjat is elnyerő vállalkozás a kínai Xuan Liang és Chun Zhang alkotása, A hegyek és vizek könyve, mely festői szépségű képekben ötvözi a hagyományos kétdimenziós és a CGI animációt. A kínai mitológiában gyökerező film egy fiatal lány, Chun története, aki egy, a miénkkel párhuzamos világban él, ahol a hozzá hasonló, emberek és istenek közti lények feladata a földi világ természeti törvényeinek irányítása. Tizenhatodik életévébe lépve Chun lehetőséget kap, hogy néhány napra delfin alakjában éljen, mikor is egy baleset során közvetlen okozója lesz egy emberi fiú halálának. Megpróbálván helyrehozni bűnét, hősünk tiltott szövetséget köt a fiú feltámasztására – amivel a világok kozmikus rendjét teszi kockára.

A Ghibli Stúdió műveinek hatása alatt készült film alkotói nagy műgonddal és szárnyaló képzőerővel jelenítenek meg egy színes és kreatív fantáziavilágot, melyben minden egyes apró motívum és kreatúra, a hatalmas, életet adó begóniafától a kártyaasztallá változó macskákig a lehető legaprólékosabban és legegyedibben van kidolgozva. A cselekmény helyenként lelassul és nem minden motiváció világos, de mindezért kárpótol a gyönyörű animáció, a fantáziadús látványvilág és a líraira hangszerelt, meditatív stílus.

A világ innenső végén, Sunao Katabuchi filmje, egy Hirosimából származó életvidám fiatal nő története, akit a második világháború alatt szülei férjhez adnak egy szomszédos kisvárosban élő hivatalnokhoz. A szinte gyerekből feleséggé váló Suzu megpróbál beilleszkedni új otthonába és megszerettetni magát férje családjával, miközben a napi terhek mellett az egyre súlyosabbá váló háborús helyzet is rányomja bélyegét közös életükre.

A lassan csordogáló, mintegy százharminc perces szüzsé során a háború háttérként szolgál a személyes drámákhoz, illetve kontrasztként a főhősnő naiv, mindenestül pozitív személyiségéhez és életszemléletéhez, mely alapvetően kérdőjeleződik meg az őt és szeretteit érő tragédiák sorozata által. Az elbeszélés végig a kisemberi „legalsó” szinten marad, a hátországban élők mindennapjain és személyes sorsán keresztül láttatja az egyre közelítő, végül már szó szerint a szomszédból „beköszönő” világégést. Mindezen drámaiság nem válik tolakodóvá, ellenkezőleg, visszafogottságában képes kiteljesedni. Az animáció szándékos „esetlensége”, ceruzarajzokra emlékeztető, mégis remekül kidolgozott világa is ezt a hangvételt erősíti, kontrasztba állítva a főhősnő rajzaiban megtestesülő személyes, belső világát és az őt körülvevő, ellenséges és rideg valóságot.

A szintén a felkelő nap országából származó A saját hangod kedves meséje ellenben jóval harsányabb, színpompásabb tónusokkal lett vászonra álmodva. Egy tengerparti kisvárosban élő középiskolás lány barátai segítségével amatőr rádióállomást hoz létre, abban bízva, hogy az ott sugárzott zene hangjai felébresztik kómában fekvő, korábban rádiós műsorvezetőként dolgozó édesanyját. Naoyuki Itō animéje olyan örök témákról beszél, mint a rivalizálás és a barátság közti illékony határvonal vagy az álmainkért kiállás fontossága, a romantikus szál kivételével (jelentősebb férfikarakter szinte alig adódik a filmben) minden olyan dolgot érintve, melynek egy valamirevaló tinédzser „coming-of-age” sztoriban jelen kell lennie. Mindezt egy látványos, humorral és melodrámai hangszínnel egyaránt jócskán megfűszerezett, de egyébként nem különösebben kiemelkedő fogásként tálalják az alkotók.

Klasszikus morális üzeneteket közvetít a francia Arthur de Pins saját képregényéből, Alexis Ducord társrendezésével készített filmje, a Zombillenium is. A középpontban ezúttal egy – a címben szereplő – szörny témájú vidámpark áll, melyben valódi élőhalott kreatúrák (zombik, vámpírok, múmiák, stb.) dolgoznak, illetve szórakoztatják a nagyérdeműt, így menekülvén meg a pokolbéli örök kárhozattól. A park léte azonban veszélybe kerül a folyamatosan csökkenő bevételek miatt, a fő-attrakcióként szolgáló (az Alkonyat-sorozat „csillám-vámpír” főhősére emlékeztető) egoista vérszívó-ficsúr pedig alig várja, hogy átvegye a létesítmény feletti irányítást és kiebrudalja onnét a ranglétrán szerinte alábbvaló teremtményeket. Össze kell hát fogni és közös erővel megmenteni a vidámparki munka- és életteret.

A cselekményben olyan, jellegzetesen a hollywoodi családi filmekből ismerős régi vágású fejlődéstörténetek kapnak helyet, mint a lányát elhanyagoló apa átváltozása odaadó szülővé vagy a zordon minőségellenőr metamorfózisa másokért kiálló, közösségi szolidaritást vállaló pozitív hőssé. Az alapötletet, vagyis a klasszikus horror-szörnyek modern környezetbe és a néző számára ismerős, de az ő számukra különös életszituációkba helyezését pedig már láthattuk korábban (például a Hotel Transylvaniában). Mindezek ellenére a Zombillenium tele van ötletes gegekkel (a sztrájkoló élőhalottak például „We’re the Working Dead” feliratú táblákkal vonulnak fel) és egy rakás popkulturális utalással (a Nine Inch Nails rajongó boszorkánylánytól a Michael Jackson-féle Thrilleren át egészen H.P. Lovecraft-ig), a sodró tempó és a látványos, jól kidolgozott, jellegzetesen európai és „franciás” vizuális világ pedig a nem túl eredeti cselekmény dacára is a vászon előtt tartja a nagyérdeműt.

Az ideig kínálat legfelkavaróbb filmje az iráni származású Ali Soozande debütáló alkotása, az osztrák-német koprodukcióban gyártott Teheráni tabuk. A rotoszkóp eljárással (vagyis hús-vér szereplők alakjára való „rá-animálással”) készült mű a – többek közt Robert Altman vagy Todd Solondz által tökélyre vitt – klasszikus „multi-plot” szerkezettel dolgozik, három párhuzamos, egymással laza kapcsolatban álló történetszálat mesélve el, melyek a rideg hagyományokra és szigorú törvényekre épülő iráni társadalom felszíne alatt megbúvó „devianciák” felzaklató „kórképébe” engednek bepillantást.

Egy siketnéma fiát egyedül nevelő asszony, aki prostituáltként kénytelen pénzt keresni, amíg kábítószerfüggő férje börtönben van. Egy fiatal nő, aki kétszeri vetélés után végre gyermeket vár, aminek az egész család örül az ő kivételével, aki inkább a karriert választaná az anyaság helyett. Végül pedig egy szerencsétlen zenész, aki egy vétlen pillanatban, a diszkó mosdójában elveszi egy ifjú menyasszony szüzességét. A leendő férj mindkettejükkel végez, ha a nászéjszakán kiderül, hogy arája nem érintetlen. Természetesen mindhárom történet egyenesen sodródik a tragédia felé, ez az egyetlen irány, melyet ebben a közegben vehetnek.

Ennek megfelelően a film atmoszférája mindvégig szorongató, amit felerősít a sötétre hangszerelt, naturalista képi világ. Míg A világ innenső felén éppen a felszín alatt megbúvó drámák visszafogott ábrázolásával érte el a kellő hatást, a Teheráni tabuk nem fukarkodik sem a valódi melodrámai nagyjelenetekkel, sem a véres brutalitás és az állatias szexualitás nyers megjelenítésével. Az alkotók célja egyértelműen a néző felkavarása, ráébresztése arra, mi is megy végbe a világ „innenső felében”, és ehhez minden stiláris eszközt megragadnak. Bizonyos jelenetek azért itt sem nélkülözik a költőiséget, az említett kisfiú mint (szó szerint és átvitt értelemben is) néma megfigyelő pedig az ártatlanságot képviseli egy velejéig romlott világban.

A versenyszekció mellett még tíz egészestés alkotást láthatott a közönség (a kitűnő Mi a neved?-ről decemberi Makoto Shinkai-portrénkban írtunk – A szerk.) , közülük érdemes kiemelni az Oscar-jelölt francia animátor és képregény-rajzoló Benjamin Renner és Patrick Imbert aranyos állatmeséjét, A csúnya gonosz rókát, mely a kortárs igényeknek megfelelően nagy rakás iróniával kezelve prezentál három, a fiatalabb korosztály és szüleik számára egyaránt szórakoztató rövidebb történetet. Ezekből többek közt megtudhatjuk, milyen az, ha egy róka csirkének képzeli magát, de azt is, mi történik, ha a gazdaság szőrös és tollas lakóinak kell helyettesíteniük a halottnak hitt Mikulást.

A fesztivál keretein között mutatkozott be a hazai közönségnek a Kells titka és A tenger dala alkotógárdája által jegyzett, ír-kanadai-luxemburgi koprodukcióban készült A kenyérkereső is, melynek készítői ezúttal is bőven átugrották a saját rezüméjük által magasra tett lécet. Nora Twomey rendező Deborah Ellis 2001-ben megjelent azonos című regényét adaptálta vászonra, mely a tálibok által uralt Afganisztánban játszódik, középpontban a tizenkét éves Parvanával, akinek édesapját bebörtönzik, anyja és nővére pedig felnőtt férfi jelenléte nélkül tehetetlenné válnak a család ügyeinek intézésére. Parvana kénytelen magát fiúnak kiadni, hogy szabadon mozoghasson a házon kívül és megkereshesse a napi betevőre valót, miközben nem adja fel a reményt, hogy sikerült apját kiszabadítania a fogságból.

A kenyérkereső erős női főhőst választ, egy naiv és ártatlan, a körülötte történő szörnyűségekre fokozatosan, saját gyermeki személyiségének védőfalát lebontva, kényszerűen felnőtté válva rádöbbenő karakter szemén át láttatja a vásznon pergő eseményeket. A külső valóság hús-vér szörnyűségeit és Parvana meséinek mitikus fantáziavilágát egymással ütköztető, a „realista”, vagyis klasszikus, játékfilmes elbeszélő szabályok szerint működő részeket helyenként élvezetes stilizációval megtörő stílus észrevétlenül rántja be nézőjét a vásznon ábrázolt világba. Parvana sorsa számos olyan kérdést felvet, mely nem csak saját közegében, de a „fejlett nyugaton” is bőven az aktuális közbeszéd része, a nők társadalomban elfoglalt helyzetéről, a szólásszabadságról és az egyén kibontakozási lehetőségeiről egy előre leosztott szerepekkel operáló, önnön szigorú rendjét vasbeton falakkal védelmező társadalmi rendben.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 42-44. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13527

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -