Vizuális erőszakA média ölA rendező, az operatőr és a gyilkosCsepeli György
A gyilkos ugyan kedvvel és láthatóan nagy ambícióval teszi a dolgát, de talán nem tenné, ha nem szerepelhetne. A belga Remy Balvaux, André Bonzel és Benoît Poelvoorde Veled is megtörténhet című filmjében eldönthetetlen, ki is az, aki ölni akar. Egy film, mely eredetiségével, frissességével, a szó szoros értelmében vett gyilkos iróniájával valósággal odaszögezett a Toldi mozi székéhez a Titanic fesztiválon. Címe magyarul éppúgy semmitmondó, mint franciául vagy angolul (C’est arrive pres chez vous; Dog bites man ). A címfeliratot másfél óra képvihar követi, melyben a nagy filmkészítési tradícióhoz híven a látható csak ürügy a láthatatlan tudomásulvételére, ugyanakkor az utóbbi sosem marad száraz intellektuális élmény, hiszen minden mozzanatában a láthatóhoz kapcsolódik, a rendezők által uralt képi jelek nélkül meg sem születhetett volna.
Cervantes óta lehet problémája egy hősnek, hogy a valóság, melyben cselekszik, az a saját jogán látott valóság-e, vagy inkább a valóság társadalmi közlési eszközök által megszerkesztett képe. Don Quijote volt az első, aki a megélhető élet helyett egy másik életet élt, melynek kereteit nem ő, hanem az általa olvasott ponyvaregények szabták meg, s ezáltal maga is hősévé vált egy képzelt világnak, miközben képzelet és valóság egybeolvadt és egyneművé vált számára. Gide választott olyan hőst, aki külső cél és belső ok nélkül követ el gonosztettet, Dosztojevszkij gondolta át a legradikálisabban, hogy miként olvad el a felelősség, ha elválik egymástól a kitervelő és a végrehajtó.
Balvaux, Bonzel és Poelvoorde filmje egy sorozatgyilkos szürke hétköznapjait mutatja meg, Gide Lafacadióját idézi, ahogyan cél és ok nélkül, áldozatai között nem válogatva öl és öl. Don Quijotére emlékeztet a gyilkos: identitása felvett, a modern tömegkultúra kulisszáit teremti maga köré, középpontban saját magával, akit annál inkább önmagának érez, minél kevésbé ő az. A skizofréniát végletekig élezik az alkotók, a film kerettörténete szerint a gyilkosságok egy dokumentumfilm felvevőkamerái előtt történnek, s ily módon eldönthetetlen, hogy voltaképpen ki is az, aki valóban ölni akar. Mert a gyilkos ugyan kedvvel és láthatóan nagy szakmai ambícióval teszi a dolgát, de talán nem tenné, ha nem szerepelhetne. Sőt, hogy a morbid légkör tökéletes legyen, egyszer csak a stáb is beszáll a gyilkosságokba, mert a film érdeke ezt kívánja meg.
Ezen a ponton a film az újságírás, a híradás és a tudósítás episztemológiai problémáival foglalkozó értekezésként is megállja a helyét. A negyvenes éveit taposó néző óhatatlanul emlékszik, amikor egyetemi évei alatt kommunikációelméletet tanult, tanárai soha egy pillanatra sem tették számára kétségessé a jel és az információ viszonyát. Az információ volt előbb, mely azután jellé kódolva előbb-utóbb el kellett hogy érjen a befogadóhoz, aki a jelet megfejtvén az információ birtokába jutott. A kérdés csak az volt, hogy a befogadó megértette-e az információt, helyes tudáshoz jutott-e általa, vagy önhibájából tévedésbe esett. Később, egy másik kommunikációelmélet már kérdésessé tette azt is, hogy az információ kódolható-e egyáltalán, és a közvetített üzenetnek van-e pontos megfelelője az úgynevezett valóságban. Antonioni Nagyítása erre a legjobb példa, amelyben a kommunikációs láncolatról kiderült, hogy végül is nem több rítusnál, gépies aktusok sorozatánál, ahol lényegtelen az, hogy volt-e vagy sem kiinduló információ. A Veled is megtörténhet azt sugallja, hogy csak az az információ, melynek megszületéséről saját magunk gondoskodunk. Csak arról tudósíthatunk, és csak azt dokumentálhatjuk, melynek életrehívásában aktív, elkövető szerepet töltünk be. A film egyfelől azt mutatja, hogy a gyilkos voltaképpen a kamera kedvéért, a rendező és az operatőr közreműködésével gyilkol, tehát a róla szóló riport ott kezdődik, és ott végződik, ahol magának a tettnek a határai húzódnak, másrészt a film mintha azt is sugallaná, hogy az egész csak játék, film a filmben, és ami történik, az nem más, mint egy filmfelvétel történetének filmrevétele.
Mondhatnánk, hogy a film az emberi agresszióról, az agresszivitás ábrázolásáról és az agresszív ábrázolás hatásairól szóló tanulmány, melynek mélységét az adja, hogy az emberi világ alapvető kegyetlenségéről, a modern életben szunnyadó vadság, zabolázatlanság, öncélú és cinikus rombolás erőiről képes elgondolkodtatni a nézőt. Szó sincs arról, hogy a film szerzői bármi megoldást tudnának adni vagy bármi módon állást foglalnának az erőszak mibenlétével, átkaival és áldásaival kapcsolatosan. Az erőszak, a kegyetlenség és a rombolás a film beállításában éppoly része a huszadik század euro-amerikai világának, mint hajdan erdőnek a madárdal. Nincs menekvés az erőszak elől. Magának a gyilkosnak is meg vannak számlálva a napjai. Az emberi életnek semmiféle értéke nincs, leszámítva azt, hogy a mészárlás és öldöklés örömöt okoz annak, aki teszi, s talán annak is, aki csak nézi.
A voyeur szerep nem csak egyenrangúvá lesz a filmben, de fokozatosan főszereppé válik. A film nyilvánvalóvá teszi, hogy a rendező által megrendelt gyilkosságsorozatnak egyes-egyedül csak azért van értelme, mert van fórum, ahol az eredmény majd játszható, vetíthető lesz. Nyilván vannak megrendelők, akik fantáziát látnak a szeriális gyilkos történetét dokumentáló filmben. A megrendelőkben nem valami sajátos perverzitás munkál, hanem a közönség igényének alapos ismerete. Mintha a mindennapi nézői kényelemérzéshez hozzátartozna a napi erőszakadag, melyet a kábítószerekhez hasonlóan állandóan fokozni kell. A film által „beadott” adag kétségkívül a maximálishoz közelít, legfeljebb a boszniai megerőszakolásokat és gyilkosságokat bemutató amatőr videófelvételek vagy a különböző szado-mazochista praktikákat szemérmetlenül feltáró kemény pornófilmek versenyezhetnének vele.
A három belga fiatalember nem versenyez. Keretbe illeszti a történetet, egyben távol tartja magától a megidézett rettenetet. Mintha csak a szőlősgazdát látnánk viszont, aki Arany Bolond Istókjában maga is nekilát jég által elvert szőlője pusztításának, őrülten kacagva az isteni gonosztetten. Az erőszak úgy jelenik meg a filmben, mint a jégverés vagy más természeti csapás. Közömbös, hogy mi által keletkezett, miként működik és pusztít. Keresztül-kasul átjárja a mai életet, és nem tud úgy tobzódni, hogy ne számíthatna az elcsigázott figyelemre. A film utolsó jelenetében már csak a kamera él, szenvtelenül mutatva a teret, ahonnan minden szereplő kipusztult. Mintha csak jelet látnánk, melynek arra kell figyelmeztetnie bennünket, hogy az Emberi Színjáték a harmadik évezred küszöbére érve talán elérkezett az utolsó jelenethez, ahol azonban már kamera sem lesz, hogy Istent tudósítsa a történtekről.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1174 átlag: 5.57 |
 |
|
