KönyvNagy Imre: A Lumière-örökség I-II.Nagytól NagyigKelecsényi László
Két kötetben: 17 év, 434
film. Egy észrevétlen kritikus életműve.
Első szavam – meg az utolsó is – a lelkesedésé.
Ha hinnék a szellemjárásban, azt írnám, B. Nagy László feltámadt, visszatért,
és megint filmekről ír. De tényleg erről van szó. Támadt egy kritikus, aki
szinte észrevétlenül, hétről hétre megalkotott egy életművet, csak úgy
mellékesen, egyetemi órák, irodalmi kutatások szünetében, egy vidéki lap, a Dunántúli Napló oldalain. A céhbeliek
most megsértődnek: miért ünneplek egy kívülállót, egy outsidert?
Nagy Imrének hívják, be
kell mutatni a filmszakmának, mert megérdemli, mert nem ismerik. Az MTA doktora,
de ez nem látszik az írásain, semmi professzoros emelkedettség, se szakmai
tolvajnyelv. A felvilágosodás és a rokokó a szakterülete, Katona József
életművét kutatta. Szerkesztői unszolásra vállalkozott arra, hogy kötetbe
(kettőbe) gyűjtse több mint másfél évtizeden át írott filmkritikáit. Hétről
hétre beült a moziba, szeretett csütörtök esténként új filmeket nézni. Nem volt
válogatós. Bár akármiről nem írt kritikát, de igyekezett a heti
három-négy-öt-hat újdonságból a lehető legtöbb tanulságot kínáló darabot
kiválasztani. 1990 táján még könnyű dolga lehetett, ma sokkal nehezebben
találna tollára méltó darabokat. Minden írásának címet adott, mindig igyekezett
elkerülni, hogy az aktuális film címét írja a cikke élére. Könyvét olvasva
szégyenkeznem kell: mennyi érdekes alkotás, megnézendő darab mellett siettem
el. Pótolnám a mulasztásaim, de a tékákban persze nem tartják forgalomban az
egy-két hétig vetített iráni, indiai, török, japán filmeket.
Nem tudom, van-e még,
aki azért olvas kritikát, hogy eldöntse, megnézze-e vagy sem a szóban forgó
filmet. Magam viszont csak azért lapozgattam figyelmesen Nagy Imre írásait,
hogy eldöntsem, egyezik-e vagy sem a véleményünk a többségében azért valaha
látott alkotásokról. Be kell vallanom, mintha bűnös lennék valamilyen titkos
csatornán működő szellemi összeesküvésben: szinte mindig egyet értettem a
megállapításaival. Persze lehet kicsinyelni, vitatni ennek a lelki
testvériségnek az alapjait. Nem az értéktudatot – mert akinek nincsen, az
sürgősen távozzék erről a pályáról – hanem ennek az értéktudatnak a centrumát.
Nagy Imre ugyanis szintén a hatvanas évek nagykorú filmjének ismeretében és
bűvöletében ült be a moziba. Helyesbítek: nem moziba, templomba. A falakon
szentképek, Antonioni, Buñuel, Cassavetes, Fellini, Godard, Joszeliani,
Kurosawa, Menzel, Rohmer, Tati, Welles portréi függenek, hogy magyarokat most
ne említsünk. Az is minősít valakit, nézőt és kritikust, hogy kit nem szeret,
kiről ejt epés megjegyzéseket. „Nem akarok kertelni, ezért kimondom kereken:
nem kedvelem N. N. filmjeit, dacára a felhajtásnak, amely övezi őket.” (I. köt.
105. old.) N. N. „egy képzeletbeli, mégis létező grádicson bukott el, amelyet
az ízlés lépcsőfokai alkotnak, s bizony eléggé mélyre pottyant.” (II. köt. 181.
old.) Egy másik filmtörténeti nagyságnak hírelt alkotó sem jár jobban: „ha
megfeszülök, sem tudom szeretni X. Y-t”. (I. köt. 282. old.) Újabb idézet: „Mintha
egy színvak favágónak ecsetet adtak volna a kezébe, hogy itt van ez a vászon,
tessék telepingálni, nem kell spórolni a festékkel.” (I. 222.) Tessék kikeresni,
kiről, kikről szólnak e mondatok! Egyébként három különböző mutató is van a
második kötet végén: az írások, a filmcímek és a rendezők betűrendes listája.
Konzervatív volna? S az
is az, akinek tetszik az ilyen megfogalmazás: „A hetedik múzsa, akit a
filmgyártás a tömegszórakoztatás igájába kényszerített…” (I. 32.) Vagy ez: „…
az új hullám hagyománya a mai, amerikanizált ízlésű világban csak felhígítva
képviselhető.” (I. 181.) Súlyos szavak következnek: „ami ma a mozgóképben jónak
mondható, az a hatvanas években gyökerezik”. (I. 243.) Nagy álmodozó lehet Nagy
Imre, mert Angelopoulosz egyik alapműve kapcsán azt írja, hogy megtekintése
előtt egy órát kell sétálnia az embernek, hogy kiűzze lelkéből a hétköznapokat.
Ki érne rá ma ilyesmire?
Ezt legfeljebb a plusz-hatvanasok engedhetik meg maguknak. Az ifjabb
néző-jelölt megnyom egy gombot a kütyüjén, vagy kér egy zacskó pop-cornt, ha
elment valamilyen épületbe filmet nézni. Sétálni pedig nagyon jó, miközben ezt
a két kötetet lapozgatja az ember. Pedig szerzője kemény igazságokat vág a
szemünkbe, olyasmit például, hogy a média ugyanazokat a hatásmechanizmusokat
alkalmazza, mint a kábítószer-kereskedelem. Cassandra csak rémes dolgokat
jósolt – nem is hittek neki. Ez azonban – sajnos – már nem puszta jóslat, hanem
jelentés a csatavesztésről. Azért köszönjük, kedves professzor úr.
Nagy Imre: A Lumière-örökség I-II.
Kronosz Kiadó, Pécs, 2013
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 258 átlag: 5.59 |
 |
|
