KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/szeptember
CASABLANCA
• Vincze Teréz: Utak Casablancába Casablanca: Humphrey Bogart
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Krónika
CASABLANCA
• Takács Ferenc: „You must remember this” Hetvenéves a Casablanca
• Varró Attila: Utak Casablancába Casablanca: Howard Koch
• Hubai Gergely: Utak Casablancába Casablanca: Max Steiner
• Hahner Péter: Rick háborúba megy A Casablanca és a politika
MAGYAR MŰHELY
• Orosz Anna Ida: Folyamatos jelenidő Varga Csaba (1945-2012)
• Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral
• Bilsiczky Balázs: Elvarázsolt lelkek Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Sepsi László: Kötött pálya Batman-legendárium
• Pápai Zsolt: Denevér a fényben A sötét lovag – Felemelkedés
AKCIÓHŐSÖK
• Varró Attila: Halálos iramban Az akciófilm útjai
• Géczi Zoltán: Született harcosok A thai és indonéz akciófilm felemelkedése
DÉLKELET-ÁZSIA
• Szalay Dorottya: Minden mehet? Fülöp-szigeteki újhullám
• Nánay Bence: A felszín alatt Hotel Mekong
DÉLSZLÁV FILM
• Forgács Iván: A prágaiak visszatérnek Belgrádba Délszláv filmek 2000-2012
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Családi szennyes A gyanú árnyékában
• Kovács Gellért: Jönnek a részletekkel Híradósok
KÖNYV
• Gervai András: Ó, testvér, merre visz az utad? Kimberly Potts: George Clooney. Az utolsó filmcsillag
• Gelencsér Gábor: Pénz és politika Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Nádas tavon Tüskevár
• Schubert Gusztáv: A remake bosszúja Az emlékmás
MOZI
• Margitházi Beja: Lazhar tanár úr
• Forgács Nóra Kinga: Havanna, szeretlek
• Kolozsi László: Párizs – Manhattan
• Varró Attila: Rómának szeretettel
• Zalán Márk: Titokzatos társulat
• Sepsi László: Babycall
• Roboz Gábor: Míg a világvége el nem választ
• Huber Zoltán: Édesnégyes
• Bayer Antal: Marsupilami nyomában
• Szabó Noémi: Amit még mindig tudni akarsz a szexről
• Horváth Eszter: Valaki más élete
• Baski Sándor: A Bourne-hagyaték
DVD
• Pápai Zsolt: A Pál utcai fiúk
• Tosoki Gyula: Tökéletlenek
• Sepsi László: Hírnök
• Géczi Zoltán: Pszichoszingli

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Moholy-Nagy László: A fény művészete

A nagy Fény-tér kalkulátor

Pataki Gábor

Moholy újító volt mindenestül, de utópisztikus tervei is rendelkeztek annyi realitással, hogy előbb-utóbb kivitelezhetőnek bizonyultak.

A cím persze persziflázs. A Fény-tér modulátorról(1929), Moholy-Nagy emblematikus mûvérõl van szó, melyen egy mechanikus motor által lassan forgatott talapzaton feltehetõen átlyuggatott tárcsák, fémlemezek, plexilapok „vetítették” a falra, s alakították át absztrakt történetté a projektor által rájuk bocsátott fényt. Feltehetõen, mert a mai stroboszkópok és light-show-k, fényfestések elõdje a klasszikus avantgárd annyi más kísérleti produkciójához hasonlóan eredeti formájában megsemmisült, s egyúttal annak az elõkelõ klubnak a tagja lett, melyben a tagokat – Duchamp piszoárjához, vagy Tatlin III. Internacionálé emlékmûvéhez hasonlóan – szakemberek, fõiskolai hallgatók lelkes csapata rekonstruálja újra és újra, kettõzött erõvel.

Mert hát Moholy-Nagy világszám. Tetszik, nem tetszik, õ a 20. századi magyar mûvészet világszerte legtöbbre tartott, legtöbbet kiállított s idézett képviselõje. És bár az „Imre Kertész-effektus” a képzõmûvészetben nem pusztított az irodalmi és zugpolitikai közélethez mérhetõ erõvel, sokaknak nehéz volt megemészteni, hogy egy akadémiai képzésben másodpercig sem részesülõ bácsborsódi zsidó amatõr került a toplista élére.

Vádolták õt is – ahogy Kertészt – plagizálással, nevezték szimpla ügyeskedõnek, Bernáth Aurél nemes egyszerûséggel csupán tehetségtelennek tartotta. Halálhíre anno kétsoros kishír volt a magyar mûvészeti sajtóban. Az csak természetes, hogy korai, tábori levelezõlapok hátoldalára skiccelt rajzait leszámítva, mûvei hiányoznak a magyarországi gyûjteményekbõl.

Kétségtelen, volt valami meseszerû, a hollywoodi forgatókönyvek karrier-történeteit idézõ elem abban, hogy a lövészárokban rajzolgató szépreményû joghallgatóból öt év leforgása alatt Klee és Kandinszkij tanártársa, mi több, a Bauhaus meghatározó személyisége legyen. Ám az is biztos, hogy az általa betöltött szerephez egy „homo novus”, új kéz, a hagyományos mûvészetfelfogástól eltérõ gondolkodásmód szükségeltetett. Így lett erény viszont a szükségbõl: Moholy-Nagy nem festõ, szobrász, fotós, filmes akart lenni, hanem egy új, de reális világ animátora. A túlspecializálódott „szektorszerû” ember helyett a vadászatban, kézmûvességben, gyógyításban egyaránt jártas elõdeink 20. századi, demokratikus megfelelõje lett az ideálja. Innen eredeztethetõ a „mindenki tehetséges” koncepciója, mellyel a neoavantgárd Beuys-féle „mindenki mûvész”- ideájának közvetlen elõfutára lett.

Ám volt egy különbség, mely elkülönítette õt a kávéházi asztalok vagy a pétervári, moszkvai társbérletek gyorsforralói fölött lebegõ városokról, tökéletes társadalomról álmodóktól. Kétségkívül: õ tudott „kalkulálni”, még leginkább utópisztikus tervei is rendelkeztek annyi realitással, hogy elõbb-utóbb kivitelezhetõnek bizonyultak. Így például Kinetikus konstruktív rendszere (1922) évtizedek múltán az aquaparkok óriáscsúszdájaként éledt újra.

Tudott kalkulálni. Dokumentumfilmjei, így például a Marseille régi kikötõje (1929) vagy a Nagyvárosi cigányok (1932) azért hathatnak ma is frissnek, elevennek, mert profi módon számolt a lanyhuló figyelemmel: 3-4 másodpercként vágott tehát, néhány „egyszerûbb” snitt után biztos, hogy egy váratlan látószöget, különös rövidülést alkalmazott. S bár tanár volt, lehetõleg kerülte a didaktikát, a tanító, magyarázó jellegûnek érzett montázs helyett inkább a percepció folyamatos tréningjére törekedett.

A Ludwig Múzeum mostani – változatos és befogadható – kiállítása is elsõsorban a profit, a fény, mozgás, dinamika rendezõjét kívánja bemutatni. De senki se higgye Moholy-Nagyot az avantgárd George Lucasának vagy Peter Jacksonának. Annyiban mégiscsak utópista (?) maradt, hogy a mûvészetet nem csupán tömegszórakoztatásnak, hanem az ember biológiai lényébõl fakadó entitásnak, amolyan kötelezõ lehetõségnek tekintette. S így bár Amerikába kerülve a chicagói New Bauhaus, majd a School of Design vezetõje lett, perifériára szorult, s elképzelései csak a modernizmus 60-as évekbeli reneszánsza idején váltak ismertebbekké.

Röviddel halála elõtt, 1945-ben készítették el irányítása alatt hallgatói a Kérem, ne zavarjanak! címû szkeccset. S ha azt mondtuk, hogy dokumentumfilmjei fölött nem járt el az idõ, most némileg zavarba ejtõ látni a James Deanre hajazó fiúk és vérvörösre rúzsozott, dauerolt partnereik téblábolását a konstruktivista optikai trükkök és mikrofelvételek között. A „szektorember” visszavág?

Ludwig Múzeum


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 46-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10763