KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Római emlék

Jancsó Miklós

 

Nem beszéltem még olaszul, amikor először találkoztunk. Közös nyelvünk a francia volt. A szakmában mindenki azt beszélte – akkoriban.

A háziasszony, ismert színésznő, majd’ minden hétvégén vacsorát adott. Batyú-bált. Aki jött, hozott valamit. Húst, édességet, bort. Erős italt, whiskyt csak a fiatalabb nemzedék ivott. Akkor még én is odatartoztam.

Ő nem ivott. Bort se.

A lakás nem volt nagy, de óriási erkélyéről egész Rómát lehetett látni. Virágzó oleanderek között állt a kerek asztal, közvetlenül a konyhába nyíló szárnyasajtó mellett. A tűzhelyen agyagüstben forrt a víz. A vacsorát bevezető pastát mindig a háziasszony adta. Friss tésztából készült, nem szárítottból. Minden héten más fajtájú, formájú: tagliatelle, rigatoni, canel-loni, fusigli... Hogy lehet ennyifélét kitalálni! Darab vaj került a sózott vízbe és amikor már lobogott, marékkal szórták bele a tésztát. A túl hosszút eltördelték. Mindenki ott állt, mindenki segédkezett.

Ő nem. Egyenes derékkal ült egy támlátlan széken. Hallgatott vagy vitatkozott. Hangja nyugodt volt, sose csattant fel. Akkor se, ha támadták. Heti cikkei a Corriereben szolgáltatták az apropót.

Szembenézett mindenkivel, aki szólt. Sötét szemei okos szemek voltak. Élesek? Kemények! Igen, így maradtak meg bennem.

Egyszer – nem, azt hiszem, kétszer – láttam csak mosolyogni azokat a szemeket. Először: győzött fociban. Center volt. Nagyszerű. Gratuláltunk. Mosolygott. Másodszor: nem is mosolygott, nevetett a szeme a keresztelőn, amikor magasra emelte Ninetto kisfiát.

Pier Paolo, a keresztapa.

Ugye, tudják – Coppola filmjei óta –, a padrone szó két jelentésű olaszul.

A klán főnökét is így hívták.

Nagy volt a Pasolini-klán. Sokan voltak. Fiatalok, szenvedélyesek. A minta Pier Paolo volt.

Szenvedélyesen élt.

Nem tagadta, hogy kommunista. Nem tagadta, hogy katolikus. Nem tagadta, hogy homoszexuális.

A kommunista meggyőződés akkoriban divat volt. 68 környékén jártunk. De katolikus kommunistának lenni! A polgárok, kispolgárok a DC-re szavaztak. És féltek a fiataloktól. Féltek mindentől. Lenin, Sztálin, Che Guevara árnyai jártak az utcán. És Mao-zubbonyt hordtunk. És büszkén hallgattuk, ha távoli tereken felhangzott a harci kiáltás: „Po-te-re operaio! Po-te-re operaio!” Ő ilyenkor legyintett. Mindent a divat ellen csinált. Verset írt a proletársorból jött rohamrendőrök mellett. Azokat dicsérte, akik szembenálltak velünk.

Rám nézett, amikor bemutatkoztam.

„Azt hittem, magasabb vagy” – mondta. Ő alacsony volt. „Hogy ejtik a nevedet? Magyarul hogy ejtik?” – kérdezte és a szemeimet kereste. Megkérdezte a keresztnevemet és sohase cserélte össze Milos-sal.

(Forman még akkor, amikor újonc és boldogtalan volt New Yorkban, félrehívott a társaságból és keserűen mondta: „Ugye téged Mindig Milosnak szólítanak? Mert engem Miklósnak.” Azóta az egész világon pontosan tudják a nevét. Vajon boldogabb?)

„Laura azt mondta, hogy szép vagy” – folytatta. „Nem vagy szép, csak kék a szemed. Ezek a római lányok megbolondulnak, ha kék szemet látnak” mondta meg-vetően.

Laura, a színésznő, mellettem állt, figyelt minket. Nevetett. „Miért nem mondod meg neki? Miért nem mondod meg neki?” – biztatott és oldalba taszított a könyökével.

Zavarban voltam. Még nem szoktam meg, hogy nyíltan, harsányan kell itt beszélni. Hogy őszintén, keményen, élesen kell elmondanom az álláspontomat. Valamit dadogtam.

Laura tele szájjal nevetett. Ilyenkor a Dúcéra hasonlított. Azt pletykálták, hogy az anyja Mussolini szeretője volt. „Nem szereti a filmjeidet, Pier Paolo. Utálja a filmjeidet, Pier Paolo!”

A klán felsorakozott a padrone mögött. Eddig mintha észre se vettek volna. Most mindnyájan engem néztek, ugrásra készen, hátha verekedni kell. No, nem ököllel. Szavakkal. Még a szelíd, kedves örökdiplomata Bernardo is ott állt a főnök mellett.

„Miért utálsz?” – kérdezte tőlem. Végre kinyögtem: „Mert provokátor vagy, Pier Paolo.” Mindenki nevetett. Ő nem. Felállt. Félkézzel átölelt.

„Miklós.” Lassan mondta a nevemet. Ízlelgette. Pontosan akarta kiejteni, különösen a szóvégi „s” betűt. „...A te filmjeid se filmek. Provokációk. Az egyszerű nézőnek elviselhetetlenek.” Most se nevetett. Megcsókolt. A padrone felavatott. A klán befogadott. Római lettem.

...És akkor, amikor a fekete furgon előtt szétnyílt a tömeg és a kocsi gyorsuló tempóban hagyta el a Virágok Mezejét, én is ott futottam koporsója után. Ninetto Davoli kiabált, zokogott, öklével verte a mellét, homlokát. És egy csoport fiú és lány. Belekapaszkodtak a koszorús autóba, ordítottak.

Az én könnyeim csendesen folytak. Hangot se ejtettem. Nem voltam igazi római.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5234