KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tíz perc

Rövidfilmek az időről

Békés Pál

Hét rendező – hét világ. A Tíz perc nem csupán a szkeccsfilmek új virágkorának egyik tünete, hanem egyben óda a sokféleséghez.

 

Hét rendező. Egy finn, egy spanyol, egy kínai, két német, két amerikai. Hét „mozi-tízperces”. Kerekre cizellált történet, áttetsző metafora, kurta dokumentumfilm, „találomra” kiválasztott létszeletke, szürrealisztikus geg, kamerával abszolvált tényfeltáró újságírás. Hét világ, melyek csak annyira hasonlítanak egymásra, amennyire a hét filmes: jószerivel semennyire.

A rendezőket összerendező elv valójában csupán egy ötlet: mindenki kap tíz percet, hogy elbeszélje, mit gondol az időről, mi érinti leginkább. A mű elején egy Marcus Aurelius-idézet teremti meg a közös szellemi teret, a filozófus-császár szavai azonban csupán mottóul szolgálnak, nem köteleznek semmire, szabad folyást engednek a szabad gondolatnak.

Az idő a legbonyolultabb, az ember által legnehezebben kezelhető, köznapi szinten is csak korlátozottan felfogható dimenzió; a cseperedő gyerek már réges-régen otthonosan mozog a térben, amikor – meghökkentően későn – kialakul az időérzék, és az elöregedő, lebomló elme elsőként ezt veszíti el: az időben való tájékozódás képességét. Az időt ábrázolni, megragadni, felmutatni a legóvatosabb fogalmazással is problematikus vállalkozás, tulajdonképpen istenkísértés. Ám a művészet arra való, hogy istent kísértsen.

És ha az idő megérzékítésének kísérlete egy időben kiteljesedő műfajban ölt testet, jelen esetben a filmvásznon, a feladat csak annál bonyolultabb, végső soron reménytelen.

A történetek többségében kiemelt szerepet kap az óra, a szerkezet – a tárgyiasult idő. A legközelebb talán Victor Erice jut ahhoz, hogy megragadja a megragadhatatlant: szavak nélküli filmjének egyik szereplője egy kisfiú, aki órát rajzol a csuklójára, majd meghallgatja, rendben ketyeg-e, s a film végén benyálazott ujjával letörli karjáról a számlapot, a mutatókat.

Werner Herzog a lehető legszélesebbre nyitja saját tíz perces történetének kereteit. Tízezer évről beszél. A dokumentarista eszközökkel rögzített esemény egy amazóniai expedícióról szól. 1981-ben egy brazil kutatócsoport a modern civilizáció által addig érintetlen törzsre bukkant a folyam mentén – a néhány nagycsaládból álló csoport háborítatlanul élte kőkorszaki életét. A felfedeztetés és az azzal járó új eszközök, új betegségek – minden jószándék és elővigyázatosság ellenére – a szétszórattatást, végső soron a pusztulást jelentették a törzs számára. Tízezer évet ugrottak át egyetlen rájuk kényszerített, halálos szökkenéssel. A húsz év múlva visszatérő kamera néhány baseball-sapkában lézengő túlélőt rögzít, amint elbeszélik történetüket és vágyaikat: portugálul akarnak beszélni és rendes brazilok akarnak lenni, nem pedig „vademberek”. Az idő törvényei nem hághatók át büntetlenül.

Ugyanerről beszél más hangfekvésben, szikár dokumentumok helyett áttetszően lebegő jelképeket alkalmazva Csen Kaige, a rendezői hetesfogat kínai tagja, akinek hőse, az öregember, szeretne elköltözni a felfoghatatlan tempóban modernizálódó Peking egyik már lebontott negyedéből. A teherkocsival érkező fiatal, lendületes költöztetők csupán eldózerolt romokat találnak, egy utca és egy ház hűlt helyét, ám a megfelelő fizetség ellenében precízen koreografált mozgással felrakják a nemlétező bútorokat a furgonra. Csen Kaige filmjében a szemünk láttára szűnik meg a múlt – testetlen maradékát nyílegyenes világvárosi főutcán viszi sehonnan sehová egy üres kisteherautó.

Az időben létező ember figyelme csak akkor irányul az időre magára, ha e természetes és felfoghatatlan múlásban valami zavar áll be – ahogy a levegő létéről is csak akkor veszünk tudomást, ha elfogy. A hét film többsége tehát természetszerűleg az idő egy-egy bicsaklását állítja a középpontba. Herzog és Kaige változata történelmi-társadalmi méretű zavarokról beszél, Wim Wenders narkó-túladagolásról szóló története az egyén időutazásáról, míg Kaurismaki fekete humoros bravúr-sztorija egy kívül-belül, térben-időben egyaránt bizonytalanul bóklászó férfiról, korunk korrekt antihőséről, akinek elszánt, emelkedett balfácánságában nyugodt szívvel ismerhetünk magunkra.

A hét történet jólesően esetleges mozaikja felszabadítóan hat a nézőre. A Tíz perc nem csupán a szkeccsfilmek új virágkorának egyik tünete, hanem egyben óda a sokféleséghez: lám, az idő valóban megfoghatatlan, amiként Marcus Aurelius már a mottóban jelezte, de hányféle úton juthatunk ugyanarra a következtetésre! Varietas delectat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2260