KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Álomturné

Lábnyom a vízben

Horeczky Krisztina

Rockzenekarok sikertörténeteivel Dunát lehet rekeszteni. Ha Down-kórosok a zenészek, a könnyed téma komolyra fordul.

 

Szekeres Csaba jónéhány díjjal kitüntetett fikciós dokumentumfilmje, az Álomturné, a Down Alapítvány budapesti otthonában élő, felnőtt értelmi fogyatékosok megfejthetetlen titkokkal teli birodalmába vezet el minket. A rendező eddigi életműve majd’ kivétel nélkül testileg-lelkileg-szellemileg sérült embertársaink sors-mozaikdarabkáit mutatja be, fölkavaró őszinteséggel (Érintések, Négy évszak a halak szigetén.) A direktor munkái közül különösen közel áll hozzám az autista kisfiát, Karcsikát – és „ép” gyermekét – egyedül nevelő asszony választás-története, a Mami, blue, s az alkotó első játékfilmje, a Kinder Garden.

A felettébb „szürreális” Álomturné közel egyórás moziváltozata azonban zavarba ejtett. Eleinte erőt vett rajtam az unalom és a közöny, majd behálózott a bosszúság s az üresség. (A Duna Televízió megbízásából készített alkotásnak három verziója létezik: egy ötven majd egy hatvan perces tévé- és az egyórás mozifilm.)

A Pesten és Rovinjban forgatott mű egy Down-kórosok verbuválta zenekar sajátos sikertörténetét meséli el, keverve a fikciós-szituációs és dokufilmes elemeket. Részben ezért tartom szerencsétlen megoldásnak, hogy csak a végefőcím előtt közölnek egy befogadói szempontból alapvető információt: a (létező!) Nemadomfel együttes 2004. májusi megalakulása óta számos koncertet adott. Kellő háttértudás nélkül a következőket látjuk: a Down-kórosokból álló csoport tagjai sokat tétlenkednek, búslakodnak; játékból gyakran „méri” vérnyomásukat a közülük leghatározottabb Doki, hogylétük felől érdeklődve. Majd egy nap – az aggasztó szellemi-fizikai állapotban lévő – Tamás előáll a javaslattal: „…csináljunk zenekart!” Dokival – kéttagú zsűriként – meghallgatást rendeznek, kiragyog a társaságból Lázár Krisztina. Majd az addig – egyebek mellett – Groovehouse-, Piramis-, 100 Folk Celsius-nótákat daloló zenekar a Nyugati pályaudvarnál lép föl. Debütálásuk kudarcos. Erre azonban csakis abból következtethetünk, hogy Bálint – a koncert után – azt mondja az „orvosi” szobában Dokinak: „Egy panaszom van. Szomorú vagyok. Tudja?” Majd elmeséli álmát: „…bementem a vízbe, és nem vitte el a lábnyomomat a víz” (Gyönyörű!) Doki elhatározza, „álomturnéra” viszi a csapatot; ugyan hova máshova, mint a tengerpartra.

Szekeres munkája az isztriai jeleneteknél fekete-fehérből színesre vált. Ám egyáltalában nem világos: miért is ez az út? Kivált, ha a csapat tagjai a horvátországi epizódok nagy részében csomagjaikat, gurulós bőröndjeiket cipelik-hurcolják lépcsőn föl-le, egyik harsány színű háztól a másikig. Egy – ha nem tévedek – tizenhárom fős társaság tagjait személyes portrékban bemutatni, hatvan percben, eleve kockázatos vállalás. Mindez zenekar-alapítással, tengerparti utazással: lehetetlen küldetés.

Szekeres Csaba nemes szándéka vélhetően nem volt más, mint hogy játszani hívja-engedje (anti)-hőseit. Ez bátor kísérletező kedvre vall. Ugyanakkor ilyen vakmerő mutatványnál elengedhetetlen a pontos dramaturgia. Kiváltképp, mert nyilvánvaló: esetünkben nem beszélhetünk hagyományos színészvezetésről, így – szó szerint – minden pillanatban borulhat a forgatókönyv. Gyanítom, borult is.

Az Álomturné megtekintésekor belém nyilallt egy érzés, azóta sem hagy nyugodni. A film főszereplőinek legtitkosabb, vadul hajszolt vágyai megegyeznek a hazug társasági képeslapok harsányan hirdetett életprogramjával: siker, pénz, nők/férfiak, csillogás. Ez mélyen megráz. Szekeres „színészeit” egyetlen pillanatra sem láttam boldognak; furcsa mód még akkor sem, mikor a film – és a zenekar eddigi pályája – csúcspontjaként Révész Sándorral muzsikáltak az A38-as hajón. Dalolva a Piramis-himnuszt: „Szállj fel magasra!

Szekeres Csaba megszomorított emberei sosem kerülnek magazin-címlapra; nem adják magukat olcsón; enigmatikusak, akarnokok, öntörvényűek. Mások. Nehéz őket szeretni – míg ők kétségek nélkül szeretnek. Könnyű – könnyebb – álmot nekik.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8669