KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dühöngő bika

Barna Imre

Az élet küzdelem. Ezért takarja – állítólag – oly gyakran durva külső a meleg férfiszívet. Kivált a bokszolóét, aki abból él, hogy verekszik. Küzdelme kettős: egyszerre konkrét és elvont értelmű. Jó téma filmnek, irodalomnak; erre Jack London Egy szelet sültje csak egy bizonyság a sok közül. Nem csoda, hogy Martin Scorsese, a New York-i Little Italy „kemény” filmekkel befutott szülöttje is megcsinálta a maga bokszfilmjét.

Jake La Mottának, az 1949-es profi világbajnoknak az emlékirataiból készült a Dühöngő bika. Jake, „Bronx bikája” is olyan fickó, aki – a film egyik olasz bírálója, Alberto Moravia szavaival – „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”. Ez a film nem afféle karriertörténet, mint a Rocky és rokonai. La Mottától nem mint bajnoktól, hanem mint poklokat megjárt, megkeseredett, elformátlanodott embertől búcsúzunk. Scorsese – szinte szadista kíméletlenséggel – mindent elénk tár, ami csak elborzaszthat bennünket a kemény fiúktól. És mégsem következetes, mégsem egyértelmű az ítélete.

Mert az igaz, hogy lelkiismeretesen megmutatja: a „tiszta” erő La Mottát – hiába győz, amíg győz – eleve vesztesként löki oda mindenféle ringbe bent és kint. Jake La Motta arról volt híres, hogy szinte élvezte azt is, ha őt ütik. De aki folyvást csak ütéseket adni meg állni tud, aki folyvást csak büntet és bűnhődik, az elveszett ember. Maga La Motta is rájön erre, de már későn. Karrierjének, paranoiás féltékenységével tönkretett házasságának, egész addigi életének vége; egy sötét börtöncellában eszeveszetten üti, ökleli a falat, míg össze nem esik, s közben azt ordítja: „Miért, miért, miért?” Ezt csinálta egész életében; a falat püfölte, fogvicsorgatva.

Csakhogy Scorsese szentté is avatja ezt a dühöngő Bikát. Nemcsak A rakparton Marlon Brandójának bűnbánó monológját mondatja el a film végén azzal az elhízott, negyedosztályú konferansziéval, akit még mindig La Mottának hívnak, hanem végezetül, János evangéliumának egy passzusát idézve, egyenesen Jézus Krisztushoz hasonlítja őt. Ez már sok. És talán a blaszfémiánál is nagyobb baj, hogy mégiscsak helyben vagyunk: bizony, a „durva külső meleg szívet takar” közhelyénél.

Bőven elég lett volna, ha Scorsese megmarad annál, amit mutat, mégpedig (a szó szoros értelmében) fehéren-feketén, nem is akárhogy mutat. És amiben messzemenőkig egyenrangú társa Robert De Niro; bizonyára lesz, aki egy-két évtized múlva úgy fogja idézni majd az ő mostani figuráját, mint ő a Marlon Brandóét. Tudni (és látni) lehet, milyen hihetetlenül sok munkát fektetett De Niro ebbe a szerepbe; hat hónapig edzett, bokszolt, azután meg csaknem ugyanannyi időt fordított arra, hogy huszonöt (!) kilót magára szedve, smink és trükkök nélkül játszhassa el a hájas, öregedő La Mottát.

Ámbár talán már sok is ennyi a jóból. Néha jobb elképzelni, mintsem látni valamit. A magyar nézőnek pedig, miközben fásultan hallgatja a sterilen szabályos szinkronmondatokat, édesmindegy, hogy igazi-e Jake La Motta hája vagy sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6489