KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pigalle

Déri Zsolt

Éjszaka külsőben. Helyszínek és helyi színészek, színes helyek és színes helybéliek, helyl színek. Couleur locale – lokálok színei. Egy beteg vidámpark fényei. A párizsi vöröslámpás negyed, a Pigalle forgatagában Mustaf, az arab kiskölyök turisták táskájára vadászik. Villámgyors támadás, ügyes szerelés, cseles beadás, és már meg is van a győzelem. Utcagyerek-történetet sejtünk kibontakozni a Twist Olivér, a Salaam Bombay vagy a Cápafióka modorában, de hamar csalódnunk kell: a röpke bevezető után Mustaf hosszú időre eltűnik a képből. A kamerának más dolga van, gyorsan sorra kell vennie még vagy kéttucatnyi figurát, akik között nemhogy főhős, de hős vagy szimpatikus karakter sem nagyon akad. Nem becsapós a cím, itt bizony maga a Pigalle lesz a főszereplő.

A Pigalle-lal viszont van egy kis probléma, nevezetesen, hogy már nem az, ami volt. Nem a régi, nem az igazi. A kánkán, a Moulin Rouge, Toulouse-Lautrec, Blaise Cendrars, Henry Miller, Jean Genet és a többiek Pigalle-ja mára lepusztult, ócska turistabazárrá silányult, ahogy a párizsiak mondják: „elvesztette a lelkét”. A jeles dokumentumfilmes múlttal rendelkező Karim Dridi azonban még hisz a mítoszban, az apacsromantikában. „Párizsnak nincs mit irigyelnie New Yorktól, a mi legendás negyedünk felér a Scorsese-féle Little Italy-vel” – szólja el magát egy nyilatkozatában. Nagymenőket ugyan nem nagyon, aljas utcákat viszont bőven láthatunk az ő filmjében is, a végső leánymentés pedig egyenesen a Taxisofőrből kopírozódik át. Első nagyjátékfilmjéhez Dridinek nagyon kellett az amerikai fogódzó, kellett a krimiváz.

Fifi az Otthonom, Idaho River Phoenix játszotta fiúprostijának agresszív francia verziója, ő hivatalosan ugyan tolvaj, ám valószínűsíthető, hogy egyszer-egyszer már a testét is eladta. Haverja, bűntársa és példaképe Mustafnak, szerelmese a transzvesztita Angyalkának, jóbarátja a táncosnő Vérának, aki Pasa peep-show-jában dolgozik és a Cigány becenevű Jésus ágyában hál. Pigalle miniállam uralkodóját Császárnak hívják, noha egy gonosz törpe, egy igazi szörnyszülött, egy Tod Browning vagy David Lynch világából előmászott freak. Le freak, c’est chic – tartja a sláger, hüledezhetünk is kedvünkre.

Az addig műkedvelőként ténykedő Angyalkát egyre mélyebbre kényszerítik a drogüzletben, és ebbe bele is pusztul. A gyásztól megzavarodott Fifi egy durva análerőszakkal sérti vérig a vigasztalására siető Vérát, akit hazatérve újabb sokk ér: az ágyban szeretője helyett csak annak keresztapásan lenyesett fejét leli a takaró alatt. Angyalka és Jézus gyilkosa egy és ugyanaz, ráadásul szintén beszélő nevet visel, ő a Gonosz, a rivális drogfőnök. A leginkább a Nagymenők Joe Pescijére emlékeztető, sipítozó Pasa tehetetlen dühében egy piti dealer agyvelejét spricceli bele a szexmozi piszoárjába, majd ana az elhatározásra jut, hogy az időközben a transzvesztita lokáltulaj Femande védőszárnyai alá húzódott Fifit küldi a Gonosz ellen. Fegyvert majd Elegáns Roger ad a fiúnak...

Ha valaki, hát ez a reszketeg matuzsálem, ez az aktív nyugdíjas fegyverkereskedő megérdemelne egy külön filmet, mondjuk A Sakál nagyapja címmel. Dridi így is neki ajánlotta a Pigalle-t, Elegáns Roger-nak, aki önmagát alakította a filmben, akárcsak a figurák döntő többsége. Pasa polgári neve például – mint azt a stáblistáról megtudjuk – Bobby Pacha, még a két színész, Véra és Fifi alakítói is eredeti kereszt-, illetve becenevüket használták a filmben, valószínűleg, hogy ne zavarják össze a lelkes helybéli statisztériát.

Karem Dridi bő két éven át dagonyázott a Pigalle világában, majd a forgatás megkezdése előtt három hónapig szoktatta stábját a környékbeliekhez és viszont, Véra Briole-t felzavarta igazi sztriptízszínpadokra, Francis Renaud-t meg be a zsebesek közé, haverkodni. Ebben a környezettanulmányban rejlik a Pigalle ereje és jelentősége, nem a Maurice Pialat lumpenfilmjeiből ismerős ábrázolásmódban, nem a Cyril Collard-féle Vad éjszakákat – szerencsére annak idegesítő patetikussága nélkül – megidéző látványvilágban, nem az angol operatőr, John Mathieson ügyes kézikamerás lavírozásában. A forgatókönyvben meg különösen nem.

Szánalmas, nyomorult világ ez a Pigalle, még jó, hogy nem csorog le a vászonról. Aki turistaként odamegy, megérdemli. Aki ott él... nos, ez már keményebb dió. A film legvégén – az egyetlen nappal játszódó jelenetben – Véra és Mustaf boldog, kisimult arccal motoroznak a Rita Mitsouko együttes (egy expornószínésznő és egy ex-bűnöző sikerduója) szívszorító dalára. Megvan az illúziójuk, hogy maguk mögött hagyhatják az egész mocskot, de sosem fogják. Tudják, hogy nélkülük üres a Place Pigalle. Ott fognak megdögleni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=35