KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

1922

Szkárosi Endre

A genocidium, a szervezet népirtás olyan erkölcsi katasztrófája a történelemnek, amely a világ különböző helyein újra és újra visszatért, de századunkban vált rendszeres fenyegetéssé, s amióta a genocidiumok színterévé vált maga is Európa – legalábbis időről időre – már érzékeli a veszélyt. Egy ilyen népirtás a kisázsiai katasztrófa meg jelenítésére vállalkozott Nikosz Kundurosz, 1922 című filmjében. A görög kultúra egyik fészke, a kisázsia Szmirna utolsó európai stílusú napjait éli, amikor is a görög hadsereg kivonul a városból, sorsára hagyva az ott maradt lakosságot. Ami ezután következik: a végeláthatatlan és embertelen szenvedések sora, a kegyetlenkedések és a tömegmészárlás. Egy népcsoport szenvedéstörténete – megrázó téma, amelynek filmes kibontása kivételesen nehéz feladat; s úgy tűnik, ez meg is haladja Kundurosz lelki vagy szellemi erejét. Mintha egy nagyszabású történelmi drámatrilógia végjátékát és apokalipszisét látnánk, ámde a drámatrilógia nélkül. Hiányzik belőle – vagy előle – a dráma, a történelmi és emberi határhelyzetnek a tudatban legalább szükségképpen felvetődő alternatívái: a beletörődés és a szembeszállás, a fizikai vagy lelki szökés, evázió és a félelembe való belerögződés valódi vagy illuzórikus válaszútjai. Alig jelennek meg benne a lelki történés hullámzásai, a személyközi kapcsolatok változékony mozzanatai. Ezek kiiktatása még lehetne művészi döntés: ám akkor ennek következményeit is vállalni kellene, következetesen megoldva a filmnyelv metaforizálását.

Éppen itt ragadható meg a film egyik legfőbb, meghatározó hibája: a törökök kegyetlenkedésének naturális és a görögök szenvedésének stilizált szintje közötti filmnyelvi szakadék. Ez olyan skizofrén filmérzékelést hív elő, mintha a tragikus folyamat alanyai és tárgyai külön térben és idősen tennék, illetve szenvednék el a történeteket, mintha nem is érintkeznének egymással. Ezt a filmnyelv szakadékot Kundurosz néhány indokolatlan, művészkedő gesztussal, valamint a szenvedés-stációk közhelyeinek előhívásával próbálja áthidalni – természetesen eredménytelenül Ezzel – a szó lelki értelmében – tragikus kudarcot vall: a néző részvétele szenvedő népcsoport iráni merőben filmen kívüli, ténytudati marad, a művészi katarzis híján képtelen e részvét lelkivé nemesedni.

Egyik – nem meghatározó – oka lehet ennek egy sajátos probléma is: a film színességének (és azon belül sem meggyőző színvilágának) a kérdése. Elméleti dilemma, van-e vizuális hitele annak, ha színesben látunk viszont egy olyan kort, amelyről – fotóban, filmben – fekete-fehér emlékképekkel rendelkezhetünk csak. A figuratív történelmi és portréfestészet korszakának lezárultáig – nagyjából a századvégig –, a tényleges képi dokumentálhatóság megjelenéséig ez a kérdés még nem vetődik fel: ezért természetesek színesben a történelmi kalandfilmek. S ugyanezért a szónak nem közvetlen, hanem művészi értelmében dokumentum-igényű 1922 színvilága tudatilag zavaróan hat, s a szerzői szándékkal ellentétben minduntalan a jelenbeli beavatkozásra, a filmi manipulációra irányítja a figyelmet.

Másfajta – tendenciózus – manipulációra vall a rendező – emberileg érthető, művészileg azonban káros – elfogultságának megnyilatkozása, főként a szereplők küllemének alakításában. Míg a görög férfiak, mint megannyi enervált, kifinomult polgár, általában fehér öltönyben, kalapban – sokuk szemüvegjel –, a nők finom ruhákban, napernyővel jelennek meg, addig a törökök riasztóan elmaszkírozva, csapzottan, durva, szakadt posztóruhákban, mintegy elállatiasodva tűnnek föl. Az elfogultság objektiválására tett elég naiv kísérlet tovább rontja a film művészi hitelét.

A legsúlyosabban mégiscsak a történelmi emlékezetkiesés árt: arról a tíz évről van szó, amely az első balkáni háborútól 1922-ig eltelik. Megfelezett lelkiismeretre vall ez, ami a szembenézést is féloldalassá teszi. Természetesen szuverén művészi döntés a vég kifejlet szenvedés-történetére való koncentrálás, és nem is kérhető rajta számon ennek az évtizednek az ábrázolása; annál inkább el várható, hogy a művész szemlélet elvontságában viszont jelen legyen a történeti tanulság és a görög felelősség kérdése. Tény ugyanis, hogy a több éve tartó háborúzás nyomán az 1919-es sèvres-i békével Görögország már elérte méltányos célját: ez a szerződés a kisázsiai görög területeket, majdnem Konstantinápolyig, visszajuttatta neki. Á görög államvezetés azonban óriási politikai felelőtlenséggel – arra számítván, hogy a török birodalom teljességgel összeomlik – a „nagygörög eszme” jegyében színtiszta török területek elfoglalását határozta el, és a hadsereg csaknem Ankaráig jutott. S a források szerint nem kevesebb kegyetlenséggel, mint amit később a görögöknek kellett elszenvedniük.

Ezek az előzmények természetesen mit sem enyhítenek a török vérengzés történelmi bűnén; annál kevésbé, mert a megkínzott ember szenvedése pillanataiban előtörténetre, nemre, nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül univerzális „nembeli” kínt, a Megfeszített magára hagyatottságát éli át. Éppen ezért a magára hagyatott kisázsiai görögség sorsának megjelenítése nem kevésbé, hanem sokkal inkább megrázóvá ált volna Kundurosz filmében, ha teljesebben és árnyaltabban tárult volna fel a menekülésre és kiirtásra telt népcsoport tragédiája.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6226