KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

A szinkron védelmében

Márkus Éva

 

Hegyi Gyulával vitatkozva szerencsés mozzanat, hogy ő nyílt sisakkal vállalja a szinkronellenességet. Így én is nyíltan vállalhatom, hogy véleményem egy meggyőződéses szinkronpárti ember elgondolása. Remélem, hogy a sorainkat olvasók az ellentétes, talán helyenként elfogultnak tűnő szempontokból kiszűrhetik a szinkron valóságos helyzetét, összevetve és megfontolva a felmerült különböző érveket.

Előrebocsátom, hogy sok szempontból egyetértek Hegyi Gyulával, ezért két csoportba osztom írásával kapcsolatos reflexióimat: amivel nem értek egyet, amivel egyetértek.

Nem értek egyet, hogy mindjárt egy olyan témával kezdjem, mely nem tartozik hozzá szorosan a foglalkozásomhoz, azzal, amit Hegyi Gyula úgy fogalmaz meg, hogy a külföldi tévétársaságok többsége nem mondat egy-egy politikai riport fölé szöveget az ország saját nyelvén, hitelességi szempontból. Igen sok országban jártam, Amerikában például több ízben is, így alkalmam volt tapasztalni, hogy bizony mindenütt néhány másodperces eredeti hang beadása után leveszik az interjúalany hangját, és az ország nyelvén tolmácsolják a nyilatkozó mondanivalóját. Annál is inkább így történik ez, mert ellenkező esetben, ha csak kissé is teljességre törekednek, ami ugye elengedhetetlen, teleírhatnák a teljes képernyőt, elborítva az interjúalanyt, teljes egészében. Ez persze képtelenség lenne, de melyik állam felelős televíziós munkatársai vállalnának egy esetleges nemzetközi politikai botrányt, amely könnyen kitörhetne, ha egy interjúalany mondanivalóját nem hűséges pontossággal fordítanák. Az, hogy a magyar bemondó hangja mellett érthető hangerővel szóljon az eredeti hang is, gondolom, mindenki előtt világos, hogy nem járható út.

Felvetődik az írásban az az ötlet, hogy csak gyerekfilmeket kellene szinkronizálni, egyebet nem. Példaként mindjárt egy határeset: hogyan képzelhető el ez esetben egy Shakespeare-film feliratozása? Kivonatosan? Ugye ez viccnek is rossz. Legfőbb érvként felmerül az, hogy „nyelvi közegüktől megfosztott” produkciókat lát a közönség szinkronizálás esetében. Az igazság az, hogy a filmek nagy százaléka, többek között az egyre jobban terjedő koprodukciók révén, már „eredeti nyelvi közegétől megfosztva”, ilyen jellegű színészi alakításokkal érkezik hozzánk. A mozilátogatókat igen gyakran egy-egy kedvenc színészük viszontlátásának a lehetősége csalogatja a moziba. A színész legjellemzőbb kifejezési eszköze mimikája, gesztusvilága, melyekből a feliratokat böngésző közönség sokat elveszít.

Konkrét példaként egy Humphrey Bogart sorozat szinkronizálása ellen merül fel kifogás. Elsősorban az, hogy nem mindig ugyanannak a magyar színésznek a hangján szólalt meg. Kérdem, hogyan lehetne elképzelhető ez, mikor egy-egy alakítása között annyi idő telt el, hogy a színész esetleg húsz évet öregedett, időben ilyen távolságok választották el az egyes filmeket. A gondos szinkronrendezői munkához az is hozzátartozik, hogy sok más szempontot szem előtt tartva, korban is azonos színészi hangot szólaltasson meg az eredeti hangjaként. Tény, hogy nyilvánvaló veszteség, hogy nem halljuk a színész eredeti hangját, de mérlegeljük, mit igényel inkább a közönség, a saját hangot, vagy azt, hogy az elhangzó szavaknak csak mintegy a negyedrészéről, kivonatosan értesüljön a felirat lehetőségének megfelelően?

Egy következetlenséget is felfedeztem Hegyi Gyula írásában. Azt állítja, hogy a mozi tömegszórakoztató üzem. Ez így igaz. De miért gondolja akkor, hogy oda bárki is nyelvtanulás céljából menne? Ismerek könnyen nyelvet tanuló és arra képtelen embereket egyaránt, de azt csak egészen különleges nyelvzsenikről, mondhatnám lángelmékről, feltételezem, hogy moziba járás útján elsajátíthatnak egy nyelvet.

Túlzásnak tartom azt a megállapítást, hogy a magyar lakosság nagy része szellemi fogyatékosnak tekinti azt az idegent, aki nem tud magyarul. Nyilván nem ilyen okoknál fogva nem merült fel a gondolat, és nem intézkedtek annak érdekében, hogy a turistaként idelátogató külföldi szívesen menjen moziba Magyarországon. Egyáltalán nem jellemző dolog, hogy külföldi állampolgár nálunk moziba akar járni. A mégis nyilván meglevő kis százalék kedvéért vajon érdemes lenne-e a közvélemény-kutatások szerint szinkront szerető magyar moziközönség kedvét szegni feliratos filmek forgalmazásával?

A gazdasági szempont valóban nagyon fontos tényező közéletünk minden területén, így a kulturális életben is. Valóban sokkal olcsóbb a feliratozás, mint a szinkronizálás. De miért lenne gazdaságos, ha az emberek a megszokott szinkron hiánya miatt még kevesebbet járnának moziba, a mozik még rosszabbul mennének? Vagy miért lenne érdekünk bármilyen szempontból, hogy az egész napos munkában elfáradt emberek este ne nézzék a tévé által sugárzott filmeket, mert a nehezen olvasható felirat csak bosszantja és kimeríti őket?

Úgy érzem, Hegyi Gyula nem ajánlott a szinkronnál jobb megoldást, ehelyett Luthert idézte, mondván „itt állok, és nem tehetek mást”. Biztos vagyok benne, hogy amint jobb, mindenki kívánságát, érdekét, ízlését jobban szolgáló lehetőség felmerül, az előtt boldogan fejet hajt az olyan „elfogult szinkronpárti” is, mint jómagam.

Egyetértek viszont azzal, hogy nagyon helytelen a mindenáron való szinkronizálás. Harminchárom éves szinkronrendezői munkásságom során bizony magam is sokszor találkoztam már olyan filmekkel, amelyeket Isten és moziközönség ellen való véteknek tartottam szinkronizálni. És nem minden esetben járt tiltakozásom eredménnyel. Erre az egyetlen megelőző gyógymódnak azt tartanám, ha a filmátvételi bizottságban minden esetben lenne egy olyan szinkronizáláshoz értő szakember, aki meg tudná állapítani, hogy az átvételre váró film értékeinek károsodása nélkül szinkronizálható-e? Ellenkező esetben például szinkrontartozékok nélkül kell megvásárolni a filmet. Hogy konkrét példát említsek, nagyon ellene vagyok bármely zenés film szinkronizálásának, mert ezek majd’ minden esetben illúziót romboló hatásokkal kerülnek a moziba, mégoly gondos szinkronmunka ellenére is.

Egyetértek azzal is, hogy elnagyolva, üzemszerűen nem szabad szinkronizálni. Csakis elmélyült, hitelesen tolmácsolt, pontos stílusérzékkel, odaadó figyelemmel készülő munkának szabad nyilvánosság elé kerülni.

Megnyugtatásul szeretném soraimat azzal zárni, hogy az a bizonyos, Hegyi Gyula által kívánt „újragondolás” a megvalósulás útján van. Legjobb tudásom szerint már a legközelebbi jövőben, legalábbis gazdasági szempontból, sokkal előnyösebb módszerekkel fog, többek között a tévé számára, dolgozni a Pannónia Filmstúdió. Ennek kifejtése azonban bővebb teret és időt igényel. Egyszer talán erre is visszatérhetünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6020