KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Statárium

A Módszer

Bársony Éva

 

A Statárium című film végén Sípos András rendező feliratban közli, hogy 1948 és 1956 között 400 000 büntetőeljárást indítottak parasztok ellen. A kulákként nyilvántartott 72 000 család csaknem mindegyikét többször is felelősségre vonták.

Sípos András és szociológus alkotótársa, Závada Pál, ezek közül három ügyet emelt ki filmjéhez. A három ügynek egy kivégzettje, egy öngyilkosa, egy életfogytigra ítéltje, két tíz évre ítéltje, egy felmentettje volt. És még egy soha meg nem született kisgyermek is idetartozik, akit a verések következtében magzatként vesztett el az anyja.

Ahogy illik, múlt időbe tesszük az igéket. De ha van értelmük ma az elmúlt 40– 50 év titkos történelmét kutató dokumentumfilmeknek, akkor az az, hogy a letagadható múlt időt nyilvánosan jelenidejűsítik letagadhatatlanná. Bennük a művészet nem művészet többé, az esztétika helyébe az etika lépett, a dokumentumfilm rendezője csak másodsorban művész, mindenekelőtt morális lény – a társadalom lelkiismerete. Sípos András a hazai dokumentumfilmezésnek ehhez az új erkölcsi-politikai minőséget jelentő irányzatához csatlakozott, amikor a falusi koncepciós perek névtelen áldozatairól, a békeidőben statáriális bíróságon elítéltekről elkészítette a Statárium című filmjét, első önálló rendezését.

A Statárium magán viseli az elsőfilmes gyakorlatlanság egynémely jegyét. Például néhány felirat könnyebben áttekinthetővé tette volna a tárgyalt ügyeket, a megszólalók helyét és szerepét a koncepciós perekben. Valószínűleg a tapasztalatlanságnak tudható be a túlzottan hűvös távolságtartás is, mintha Sípos attól tartana, hogy ha a személyes drámát is hagyja felizzani, az veszélyezteti alapvető törekvését, a tárgyszerű és objektív tárgyalásmódot.

Általános értelemben a Statárium is arról szól, hogy tele vagyunk temetetlen holtakkal. Nyúljunk vissza bárhová, a titkos történelem 40 éve az áldozatok üveges szemével néz ránk. Közelebbről a film a magyar falu megfélemlítésének egy jól megszervezett rendszerét teszi vizsgálata tárgyává. Szorosan véve pedig a módszert fejti fel, sőt: a Módszert. Az embernek, a tényezőknek, a jognak, a morálnak, egy civilizált társadalom minden értékének fölébe emelt Módszert, mely állandó emberáldozatokra éhes barbár bálványként uralkodott még a neki hódoló kiszolgálókon is.

A statáriális bíróságokban közreműködők maguk mondják el, hogyan történt a szereposztás. Egyiküket – akihez már úgy vezették a vádlottat, hogy „na, itt a halálraítélt” – a statáriális bírósági tárgyalás közben óránként kérte telefonhoz az Igazságügyi Minisztérium, megsürgetni, hogyan áll az ügy, mert Pestről már úton voltak az ítéletvégrehajtók. Egy másik bíró így emlékezett: „Láttam, hogy az akasztófa már fel volt állítva, mielőtt még a bíróság foglalkozott volna az üggyel.” (Azért a bármily szigorú szereposztásba is csúszhat hiba, mondhatjuk bizakodva; illetve nem minden szereplő hajlandó leosztás szerint játszani: hogy az akasztófára ez esetben mégsem volt szükség, az éppen ennek a bírónak a személyes bátorságán múlott; a halálbüntetés ellen szavazott.)

Bár a tisztánlátás túlzott gőgjére a mai nézőnek sincs sok alapja, mégis: elképedve hallgatja a negyven évvel ezelőtt kulák-szabotázsnak, a téesz elleni aknamunkának kikiáltott ügyek végtelen primitívségét, rémületes átlátszóságát. Egy paraszt 1950-ben lebbencslevest főz, tüzet fog a tarló. Egyetlen búzakalász sem perzselődik meg, de statáriális bíróság, kötél általi halál.

A hatósági zaklatások miatt egy rokon az ítélet napján felköti magát. Más, 1949-ből. Gyerekek kukoricát sütnek, meggyullad a kazal. Valaki neveket mond, statáriális bíróság – egy darab életfogytig, két darab tízévi börtön, egy terhes asszony megveretése a vetélésig. Kis falusi történelem – egy őrült agy hagymázas álma. Szép a harmadik ügy is. Happy enddel végződik. Az egyetlen vádlott a filmben, aki maga meséli el a történetét, hol dadogva, hol hadarva. Ez is tűz. Tanúi vannak az ártatlanságára. Az ítélet: halál. Hacsak... A hacsakot választja, elejtik a vádat, kap egy fedőnevet, és mindig pontosan értesítik, hol és mikor kell közölnie az ÁVH-val az összegyűjtött információkat. Éveken át.

Mit tehet a néző? Hatásvadász dramaturgként záróképnek a film után odaképzel egyet a korabeli boldog híradókból: erőtől duzzadó boldog magyar paraszt, a lágyan ringó boldog magyar határban, a Vidám vásár zenéjére, bizakodón tekint a boldog jövő felé. És ez a boldog jövő – mi vagyunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5529