KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Leni Riefenstahl

Tengeri liliomok közt vezekelni?

Dániel Ferenc

Hitler kedvelt filmrendezőnőjéről példaszerű mű készült. Ray Müller a kierőszakolt szembesítés helyett Riefenstahl magasztos stílusa és a földönjáró dokuelőadásmód kontrasztjával él.

Nem tudom, kinek-minek köszönhető, de tény, hogy ezúttal a magyar televízió dicséretes gyorsasággal szinkronizáltatta s mutatta be Ray Müller német dokufilmes munkáját: kétrészes ópuszt Leni Riefenstahlról. Az idő hullámverése? Végtére is ötven esztendőnyi makacs hallgatást törtek meg, s ahogy elnézem az idős hölgyet (korát tekintve matróna, kilencvenhárom éves!, aktív búvár, tengermélyi filmes, fotográfus, utazó, polémista, vágó, imádott szeretője egy nálánál harminc évvel ifjabb férfiúnak), a makacs jelzőt fölcserélhetném konokra, acélkeményre, edzett akaratúra, olyan minőségűre, amely kézen-közön felsőbbrendű éntudatot tételez. Valahogy nyilvánvaló, hogy ez az agg-örökifjú amazon senki kedvéért nem fog kibújni a bőréből. Mint a kinematográfia megszállottja nem fog szerepelni olyan filmben, amely ne tükrözné az ő látásmódját. De – lévén eszes lény – azzal is számot vet, hogy a szembesítés hírhedt szerepével, emblematikus jelenlétével a náci német filmművészetben: nem kerülhető meg. Másként mi értelme volna ilyen hosszú rejtekezés után kamera elé állni?

A túloldalon (a miénken): Ray Müller példamutatóan intelligens dokumentarista. A film létrejötte kedvéért -bizonyos korlátok között – adottságként fogadja el az acéllady kívánalmait, rigolyáit, némelykor társ-alkotói törekvéseit is. A tanítvány szerepétől sem riad vissza: amikor a filmcsinálás technikai részletein időznek el, föl sem rémlik benne, hogy megkérdőjelezze a nagyasszony fotogén lángelméjét, sajátos művészi látásmódját. Minél szembetűnőbb a magasztos stílus és a földönjáró dokuelőadásmód közti különbség, annál jobb! Ray Müller, mint plebejus, helyesen véli, hogy kierőszakolt szembesítés helyett e kontraszt révén közelebb férkőzhet a bűnt is kiszolgálni kész kultikus szemlélet gyökereihez. Ez volna a lényeg. Hiszen ítélkezni, címkézni könnyű, de vajon mi történik, mi történhet az eredeteknél?

Hosszú bejátszásokat látunk a korai, Faanck-rendezte hegyi filmekből. Riefenstahl táncaiból. A kék fényből. Íme, a tehetség, a szépség, a szépség önimádata, nárcizmus, az erő szertartásos élvezete, a természettel való gyürkőzés gyönyöre, a veszély iránti vonzalom, a kockázat hősi provokációja és akaratos letiprása egyidejűleg utalnak a germán mítoszokra és a hellén apollói misztériumokra. Mindehhez közvetítő médium gyanánt igencsak kapóra jón a film: optikailag megnemesítő, távolságot teremtő mozgókép. Földényi F. Lászlónak vélhetőleg igaza van, amikor Leni asszony megszállottságáról, konkrét tárgyra nem irányuló megszállottságáról ír (Filmvilág, 1991. 12. sz.) –, amelyből erotikus töltés süt hegeli pátosszal s üresen kongó szellemmel. De nem veheti figyelembe azt, amit Ray Müller felvevőgépe már pontosan rögzít. a német rendezőnő filmes értelemben erotomán, androgün: kamerájával élvez és a komponált látvány révén élvezkedik. A szellem valóban üresen kong. A bonyolult technikai összjátékban nincs tér, nincs idő a számára.

A dokufilm egyik „beszélgetős” jelenetében Leni Riefenstahl nem hajlandó megszólalni: „mert a fényviszonyok nem megfelelőek!” Viszont hatvan év távlatából is megittasul a berlini stadionban egy, hajdani jól megépített kameraállás emlékétől. Elérzékenyül a régi, Faanck-stáb-megmászta sziklaormoktól. Régi teleobjektívektől és szuperkameráktól. Egy ellenfényben fotografált wagneri ihletésű szólótánctól. Leni egykori tánca mai szemmel nézve: modoros, kissé émelyítő, a Führert elbűvölte, s a láttára döntött úgy, hogy neki, illetve a Birodalomnak ez a művészet kell. S netán a germán amazon élettársként is számbajöhetne. (Itt fölrémlik egy veszedelmes liezon képzete, de Hitler személyével kapcsolatban az öregasszony nem megbízható emlékező).

Műfaji értelemben elgondolkodtatja, megnyugtatja az embert, hogy a forgató stáb tagjai és „hősnőjük” noha rokonszakmát művelnek s mindannyian németek, mégsem tudnak összemelegedni. Ray Müllerék századvégi képzett kézmívesek. Leni Riefenstahl immár örökéletű, vasakaratú történelmi lény (tehát nem halállal eljegyzett náci menyasszony), zseniális, kerékbe tört pályájú művésznő. A forgatócsoport a kézmívesség normái szerint olyan filmleírásra törekszik, amely higgadt rendbe terelné a historikum adottságait, a tárgyi bizonyítékokat, Riefenstahl asszony vélekedéseit, megnyilatkozásalt, elhallgatásait. Leni ladyt többnyire irritálja ez a géniuszát gúzsbakötő „pedantéria”. Így csak akadozva adhatja hírül, hogy számára a történelem eszköz volt, időszakos adottság, inkább leküzdendő valami (mint egy atlétának a gravitáció) –, s hogy nemcsak csalódnia kellett e rombolássá, alja-politikává züllő tevékenységben, de vereséget is szenvedett tőle, áldozatává lett.

Az igazság bonyolult. Végtére is nehezen cáfolható, hogy történetesen a berlini Olimpiász-Szimfónia (A berlini olimpia) himnikus gépállásait, sportágakhoz illeszkedő funkcionális képkivágatait, kocsizásait, a gladiátor és közönsége montázsait, a rendezvény félistenekhez illő fotogenitását mindmáig Riefenstahl nyomán alkalmazzák, elektronizálják. A stadionok görögös felstilizálásában őt követik – legföljebb korszerűsítve. Persze mosolyoghatunk ötletén, miszerint az archaikus düszkoboloszról több fázisban „áttüntet” egy modem dobóatlétára, de csak módjával: a korszerű számítógépes videóanimáció ezrével gyárt ehhez hasonló emblémákat, effektusokat. Mi azt látjuk, hogy a szépség-erőkifejtés mitologémái mindenfajta schopenhaueri ihletés nélkül, beáramlottak a reklámpiacba.

Híradóbejátszás a háború-utáni „igazolóeljárósról”: eszerint Leni Riefenstahl stigmája: „náci-szimpatizáns”. E minősítés miatt a korabeli demokraták közül sokan felhördülnek Nem ízig-vérig náci a nürnbergi pártnapok filmes császárnője? Az akarat diadalának elkövetője? A birodalmi kancellár ideálja? Mit bizonyít az ömlengő-hódoló távirat Párizs megszállásakor? S hogy Leni haditudósítóként is feltűnik a lengyel fronton?

A filmben megkerülhetetlen vádpontokra mind érkezik válasz. Ezek többségét kishazánk közelmúltbeli ,,önfeltárásaiból” jól ismerjük. De akad néhány figyelemreméltó is. A harmincas évek szépséges Lenije ráébred önnön géniuszára, s ebben más lángelmék: Balázs Béla, Pabst, Murnau, Faanck is bátorítják. Az új birodalomban föllobban a zsenikultusz. A nemzeti géniusz, és az origo: maga Hitler, varázserejével. Lehetőség nyílik lánglelkű művészetet teremteni. Nincsenek financiális gátak. Nincsenek instrumentális akadályok. Aki nem élte át a „megújhodás” eme láz-fűtötte idejét, meg sem értheti az akkori tehetségek lázas cselekvéseit. Az úgynevezett rémtettek csak később vetültek napvilágra. S a legfőbb kárhozat bennük, hogy válogatatlanul aláomlasztották az elokvenciát is.

A vádpontokat nem Ray Müller sorolja elő, nem is perel. Mintha tudomásul venné: valahányszor könyvet égettek, Kristallnachtot rendeztek, a hosszú kések éjszakáit inszcenálták, lágereket nyitottak – „hősnője” éppen külföldön, idegenben, másutt volt. Egyszer kérdez, halkan: „nem kellett volna, később, elnézést kérnie? ...a sajnálatát kifejeznie?” Válasz: ,,...úgysem hittek volna nekem, soha nem hittek volna az őszinteségemben... azt a pártnapi filmet nem kellett volna megcsinálnom...” Ezen érdemes eltűnődni. Először: bizonyos kulcsfilmek valahogy sohasem véletlenül születnek a nagy moziáradatban; másodszor, ezt a pártnapi filmet a tengerentúlon Buñuel, Chaplin, Renoir nézte elszörnyedve, s éppen a spanyol mester vállalta, hogy a filmkölteményből vágásokkal, elidegenítéssel montírozzon olyan változatot, amely ellenhatású, felnyitja a jenkik szemét, segít őket kimoccantani életveszélyes izolációjukból; harmadszor, üdvösebb, ha a jövő archívumaiban is őriznek efféle kópiákat – származékaikkal együtt. Mert a honnan hová kérdés nemigen elévülő.

Az idősödő Leni Riefenstahl esetében sem.

A hatvanas években Afrikába megy. Talál két „érintetlen” faluközösséget, velük él mint vezeklő, fényképezi és filmre veszi szertartásaikat. Mindkét törzs tagjai kirobbannak az erőtől és az egészségtől. Robusztusak, fotogének: megtestesítik Riefenstahl ideálképeit. Publikál egy albumnyi fotográfiát, vesztére, mert Susan Sonntag arra is rásüti a „fasizoid” bélyegét. Így a felvett mozgóképanyagból már nem is készül film. Kár, mert az a néhány szekvencia, amelyet Ray Müller előcsalogat a dobozokból és „idéz”: Jean Rouch-minőségű. Különös korszakban élünk. Az egyiknek, mondjuk Karajannak nemhogy elnézik kétes múltját, de félistenként ünneplik; a másik, mint Frau Leni hiába vezekel: seholsem nyer megbocsátást.

Ezért merül a tengerszint alá. A ráják, a korallok, a halak, a tengeri liliomok világnézetileg semlegesek lévén enyhületet adhatnak. A természetfilm-ipar korlátlan felvevő s az elsőosztályú terméken a stáblista stigmamentes.

Keserű marad a szánk íze. Önmagunktól? A századtól? Attól, hogy nyomorúságos történet egy Riefenstahl-kvalitású művész kibicsaklását, hosszadalmas vergődését nézni? Jobban jár, ha Fritz Langékat követve Hollywoodba vándorol? Jobban, ha kevésbé tehetséges? Itt nincsenek megnyugtató válaszok. Talán az akarat nem a legüdvözítőbb adottságunk, hogy diadalra vigyük s általa üljünk tort. Az ünnepi menü megkeseredik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=34