KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/február
PSZICHOMOZI
• Hirsch Tibor: Kalandok a Sors Könyvében Mesefilmterápia – 1. rész
• Margitházi Beja: Egy asszony meg a fia Beszélnünk kell Kevinről
• Pintér Judit Nóra: A sötét érzelmek iskolája Iskolai ámokfutók
KÉMHÁBORÚ
• Sepsi László: Kémek a Köröndön John le Carré ügynökei
• Nevelős Zoltán: Figurák a táblán Suszter, szabó, baka, kém
• Ardai Zoltán: A szochaza védelmében K-európai kémtörténetek
• Ruprech Dániel: Kémek, akik Bogárral jártak NDK spionok
KEROUAC
• Szalay Dorottya: Az élet lüktetése Jack Kerouac filmen
SHERLOCK HOLMES
• Varró Attila: A bűn hálójában Korunk Sherlock Holmes-a
• Roboz Gábor: Az eltűnt álmok nyomában Sherlock Holmes nevében
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A zenerajongó látnok Ken Russell paradoxonai
• Hubai Gergely: Szabad adaptáció Ken Russell zeneszerző-trilógiája
SKOLIMOWSKI
• Nagy V. Gergő: Ezerarcú kívülálló Jerzy Skolimowski
FILMEMLÉKEZET
• Kóbori Sarolta: Brazil magyarok Adalberto Kemény és Rodolfo Rex Lustig
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 3. rész
ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Animált gyászterápia Anilogue
• Varga Zoltán: A macska tudja csak… Macskanimációk
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Álmodni fényes nappal Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret
• Hlavaty Tamás: Méliès utolsó megkísértése Martin Scorsese: A leleményes Hugo
KRITIKA
• Baski Sándor: Kesztyűs kézzel A Vaslady
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
KRITIKA
• Kolozsi László: Ez itt a Fincher helye A tetovált lány
MOZI
• Kolozsi László: Aztán mindennek vége
• Vincze Teréz: Üvöltő szelek
• Pintér Judit: Az élet négyszer
• Vajda Judit: Életrevalók
• Sepsi László: Géppisztolyos prédikátor
• Pápai Zsolt: Vörös Hadsereg Frakció
• Tüske Zsuzsanna: Muppetek
• Varró Attila: Hadak útján
• Pálos Máté: A szerelem művészete
• Baski Sándor: A legsötétebb óra
DVD
• Nagy V. Gergő: Felettünk a föld
• Pápai Zsolt: Szalmakutyák
• Tosoki Gyula: Bárcsak
• Pápai Zsolt: 30 perc, vagy annyi se
• Czirják Pál: Mephisto
• Géczi Zoltán: Az erdő foglyai
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Madách/Jankovics

Madách és Jankovics

Ádám a vérzivatarban

Schubert Gusztáv

Az ember tragédiája Jankovics kezén is az marad, aminek Madách teremtette: az örök kétkedéssel véd a történelem véres dogmáival szemben.

Madách „emberiség-drámája” a magyar színpadi irodalom máig legmagasabb csúcsa, azzal az aprócska paradoxonnal megterhelve, hogy nem a színpad az igazi terepe. Megpróbálni a lehetetlent azért nagyon is érdemes, mind színésznek, mind rendezőnek agyat-szívet felajzó feladvány: miképp lehet színre vinni az elképzelhetetlent, a roppant időt és teret átfogó darab elvont-testetlen főszereplőit, az Emberiséget, a Történelmet, az Úristent és ellenlábasát, a bukott angyalt, Lucifert. Ha a realista színjátszás révén testet öltenek az absztrakciók, a való életből vett történetekkel és személyekkel dolgozó drámákhoz képest ügyetlennek fog látszani a fantasztikus előfeltevésre épülő történet (Lucifer „bűbájat szállít” az első emberpárra, hogy eltántorítsa őket a rájuk és utódaikra váró megpróbáltatástól). Az emberiség-dráma ez esetben a színről-színre új alakmásban megjelenő Ádám magánügyévé zsugorodik, és ráadásképp a szent történet is profánul porba-sárba ragad. Ha viszont Az ember tragédiája odafent köröz a tömény történelemfilozófia magasában, aligha tudjuk magunkra venni gondjait. Az emberiség sohasem kopogtat be az ajtónkon – mondja majd Kosztolányi. De a történelem igen. – válaszolja Az ember tragédiája – sőt, azzal a mozdulattal ránk is dönti az ajtót. Rendre belegázol az életünkbe, s kő-kövön nem marad utána.

Az ellentmondás feloldása: Madáchot másképp kell játszani, ledobva mindazt a színházi tudást, ami a hagyományos színjátszás alfája és omegája. Az elmúlt harminc év két legnagyobb Madách-megkísértése – Jelesé és Jankovicsé – épp ezt teszi. Természetesen nem az a nagy ötlet, hogy filmre kell vinni a Tragédiát. A film igazából csak a hitelesebb és gazdagabb korfestés előnyét kínálja a színpadhoz képest, a paradoxont nem oldja fel. Mindkét adaptáció megtalálja a vészkijáratot, a stilizált emberiség-poémát négyzetre kell emelni, vagyis önmagával kell beszorozni, ha stilizált, hát akkor legyen még stilizáltabb, még elemeltebb, tegyük át egy nem köznapi, nem megszokott közegbe. Jeles gyerekekkel játszatja el a történelem súlyosan korhatáros felnőtt-hagymázát, Jankovics pedig a rajzfilm stilizációjával kettőzi meg (és oltja ki) az absztrakciót. Ahogy a lascaux-i barlang kőkorszaki rajzolója a vadlovat, úgy ejti el nemes zsákmányát az animátor-rendező: a képpel varázsol. A hang Madáché, de a kéz Jankovicsé. Látom az ecsetjét, a filctollát a vásznon siklani. Az Angyali üdvözletnél nem lehetne hasonlót állítani, ott más a technika, nem Jeles, hanem a gyerekek mesélik el Az ember tragédiáját. Persze a nagy ötlet önmagában kevés, ha Jeles gyerekszereplői színészkednének és felnőttet játszanának, abban nem lenne sok köszönet, ahogy hiperrealista rajzban elmesélve elenyészne Az ember tragédiájának történetfilozófiája.

Jankovics rajzfilmjeinek szellemisége kezdettől, a Sisyphus és a Küzdők óta kompatibilis Madách hérakleitoszi dialektikájával: csak a változás örök, „minden folyik”. Michelangelo és szobra egymást faragja egy életen át, mire a mester kibontja a márványtömbből az ifjú és erős Dávidot rajta is nyomot hagy a küzdelem. A Sziszifusz görgette szikla nem lelhet nyugvópontot a meredélyes hegy csúcsán, vagy ha mégis – mint Jankovics kétpercesében – értelme akkor se lesz a győzelemnek. Az ember tragédiájának Ádámja ugyanerre az örökös és végtelen nekirugaszkodásra ítéltetett. Madách szerint az emberiség sorsa sem pesszimizmusra, sem optimizmusra nem ad okot, mert a szenvedés éppoly múlandó, mint a boldogság, a történelem gigászi kereke sohasem áll meg, de tapodtat sem halad előre, körbe-körbe forog tengelyén, nincs új a nap alatt legfeljebb a díszletek, a jelmezek és a jelszavak változnak. A lendítőerő az örök emberi vágyakozás a tökéletességre. Ami Madách szerint a hiábavalóságok hiábavalósága, a történelem ingája folyton kileng, hol az egyén, hol a tömeg zsarnoksága felé, a nyugvópont, az ideális állapot csak egyetlen röpke pillanat.

Jankovics rajzolt világa ugyanerre az elvre épül, nemcsak szellemiségében, dinamikájában is madáchi. Állóképeket csak III. színben, az édentől keletre illetve az eszkimó színben látunk, amikor még nincs/már nincs történelem. Nem csak a történeti színek közti színeváltozás viszi előre a rajzfilmet (minden szín más képi szimbolikára, stílusra és rajztechnikára épül), hanem az egyes színek is folytonos mozgásban vannak: a Jankovics-snittekben a rajz nem az illusztráció eszköze, hanem a gondolaté, a jelenet mindig a motívumok folytonos metamorfózisában, a vonal örök hullámzásában nyeri el jelentését. Jankovics rajzfilmje, akár Madáché éppen ezért nagy mű, az alkotó egy pillanatra sem pihen meg a kétkedésben, nem csábul el az egyetlen igaz hitnek, dogmának vagy egyedül üdvözítő stílusnak. Madách – szerencsénkre – veszedelmes klasszikus.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 13-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11112