KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Posta

N. N.

 

A Mont Blancról a Magas-Tátrára?

 

Tisztelt Szerkesztőség!

 

Előrebocsátom, nem vagyok megszállott Jancsó-hívő. Most azonban, hogy ismét fellángolnak a Jancsó körüli viták, szeretnék néhány – bevallottan szubjektív – megjegyzést tenni. Abban a reményben, hogy ez nem vonja automatikusan maga után a „sznob”, „vakon elfogult”, „parabola-mániákus” stb. címke homlokra-ragasztását. Bár a címkeragasztás nálunk divat.

Kezdem azzal, hogy az új Jancsó-filmek vihart kavarása egyet feltétlenül bizonyít; olyan filmek születtek, amelyek legalább vitát eredményeztek. És a konstruktív vita igazán elkel kulturális életünk, vagy szűkebben filméletünk állóvizében.

Olyan valaki lépett porondra, aki a kitűnő Oldás és kötés és az Így jöttem után remekműveket alkotott – egy különleges és csak rá jellemző filmnyelv kialakításával – mint a jogosan világhírű Szegénylegények és a Csillagosok, katonák. S ezekkel a művekkel örökre „befilmezte” magát a magyar – és nem csak a magyar – filmtörténelembe.

Ez a múlt – mondhatja bárki –, s elvileg ez igaz is. Korábbi remekművek erényeit nem lehet a mai alkotások eszmei vagy esztétikai támoszlopaiként felhasználni. A korábbi filmekre való utalással csak emlékeztetni kívánok minden könnyen felejtőt arra, hogy nem akármilyen formátumú művészről van szó. És bírálhatják Jancsót – jogosan vagy jogtalanul – új filmjei kapcsán modorossággal, patentek alkalmazásával, mi több, kiüresedéssel is – annyit hadd írjak le: ezeknek is vannak olyan percei (például a Magyar rapszódiában a sorozási jelenet, vagy az urak mulatozása), amelyek gondolatilag és művészi megvalósításban egyaránt jócskán felülmúlják az úgynevezett filmeket, nem is említve az olyan magyar filmek másfél óráját, amire tapintatosan azt szokták mondani: „tisztes középszer”. A gondolatilag sekélyes, kivitelezésben primitív fércművekről már nem is szólok. Sajnos, van belőlük jócskán.

Valaki azt mondta nekem – mellékes, hogy igaza van-e vagy nincs –: Jancsó lezuhant a Mont Blancról a Magas-Tátrára. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a Magas-Tátra is sokkal magasabb, mint a Gellérthegy.

Tisztelettel:

Farsang Kálmán közgazdász

Budapest

 

 

Pierre Louýs védelmére

 

Habár a filmek jelentős része ma is regényekből készül, a bírálók sokszor meg sem említik a forrást. Most, amikor közönségünk oly meleg fogadtatásban részesíti Buňuel mester A vágy titokzatos tárgya című remekét, csak néhány filmkritikus említette, hogy a film P. Louýs regényéből született. A megújhodott Filmvilág első számában folytatott Weöres– Károlyi–Bikácsy beszélgetésben pedig elhangzott a „cselédromantika”, sőt – többször is – a „giccs” kifejezés.

Anélkül, hogy tagadnám az agg spanyol rendező lángeszét (hiszen épp e lapban adóztam csodálattal A szabadság fantomjának; 1975–2–15), szeretném hangsúlyozni, hogy azért a „nyersanyagul” használt Louýs-regény is van olyan jó (mellesleg a rendező sokszor szóról szóra átvette az eredeti párbeszédet)! Talán nem véletlen, hogy Sternberg és Duvivier is filmre vitte (1935, 1958), hogy P. Frondaie drámát írt belőle, melyet Heltai fordított magyarra (1918). Különben ez az „elsőrangú írói talentum” (Ambrus Zoltán) valaha bestseller volt nálunk. Leghíresebb regényét, az Aphroditét, még a botrányos megjelenés évében, azon melegében lefordították: „aligha volt még francia könyv, amelyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy eleven Aphrodite sem szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb ismeretséget” – írta róla Ambrus, hosszú méltatásában. A La Femme et le Pantin című kisregényét is sebesen, a francia eredeti után egy év múlva (1899) lefordították, Az asszony bolondja címmel, majd az a megtiszteltetés érte, hogy 1918-ban Szini Gyula új fordításában, a Nyugat is közölte!

Louýs (1870–1925) kitűnő író és költő volt. Bilitisz dalai című ál-hellén kötetével, amelyet Kozma József zenésített meg, ragyogóan átejtette a filoszokat (akár Mérimée Clara Gazullal, vagy nálunk Thaly). Nagy sikert aratott Pauszolé király kalandjai című szatírájával is (ez Meztelen ország címmel jelent meg magyarul), amelyről Szini azt írta a Nyugatban közölt nekrológjában, hogy „szellemes, fölényes remekmű”. A Buňuel-film forrását illetően egyébként Szini megjegyezte: „A Carmen után megírni a La Femme et le Pantint, ehhez olyan merészség kellett, mintha valaki nálunk Toldiról írna új költeményt Arany János után”. O. Wildeot P. Louýs vezette be a párizsi irodalmi körökbe, s az angol kolléga hálásan ajánlotta pártfogójának franciául írt Salome című drámáját. Az Aphrodite írója Heredia és Mallarmé barátja volt, s ő beszélte rá Debussyt, hogy megzenésítse a Pelléas és Mélisandeot. majd haláláig antik csecsebecsékkel zsúfolt lakásában őrizte Debussy zongoráját. „Szerelmese volt a hellén világnak. Eklatáns kifejezője volt annak az athéni szellemnek, amely sajátságos lélekvándorlás útján a Szajna partján kötött ki és a derűs isteneknek emelt oltárt a Quartier Latinben és a Mont-martre-on” (Szini).

Még csak annyit, hogy hátrahagyott egy Psyché című befejezetlen regényt...

 

Bajomi Lázár Endre

 

*

 

„Maga a puszta történet hamisítatlan giccs” – mondta Weöres Sándor a Vágy titokzatos tárgyáról szólván. Úgy érezzük, ezzel éppannyira nem a film alapjául szolgáló regényt minősíti, mint amennyire a filmet sem. Hiszen már Pierre Louýs műve is nyilván több, mint maga a puszta történet. A század eleji írót, Pierre Louýs-t mára valóban elfeledték. Érdemtelenül? Vagy joggal, mint Pierre Lotit és Paul Bourget-t? Döntsék el buzgó (újra)olvasói vagy szorgos kutatók. Bajomi Lázár Endre szemhatár-tágító levelének viszont éppen azért örülünk, mert rávilágít arra, milyen szerteágazó gyökerei, milyen nagy „holdudvara”, háttere van egy-egy jelentős filmnek. Hadd hívjuk hát fel mi is a filmbarátok figyelmét Bunuel állandó forgatókönyvírójára, a regényt is publikált, saját filmet is rendezett Jean-Claude Carrière-re. Társalkotói hozzájárulása érezhetően segítette a mestert utóbbi (a hatvanas évek végétől kezdődő) korszakában.

 

Bikácsy Gergely


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8101