• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene
Lev Tolsztoj megfilmesítésének úgyszólván feloldhatatlan a paradoxona. Nagyjából két eset lehetséges. Az egyik: a rendező – a mesével együtt – vállalja a nagy író filozófiáját, történelemszemléletét, morális szentenciáit. Ekkor feltétlenül hű Tolsztojhoz, csakhogy mondanivalója korszerűtlen marad. A másik alternatíva: kritikus szemlélettel elszakadni az orosz klasszikus mester gondolati köreitől, mintegy idézőjelbe téve túlhaladott téziseit. Ez mindenképpen okosabb „olvasat”, de az ihlető mű egyfajta kozmetikázása árán.
A tehetséges Igor Talankin – eddigi legjobb alkotása a Danyelijával közösen forgatott Messzi utcavolt – Tolsztoj emléke előtt a Szergij atyaúj változatának elkészítésével tisztelgett. (Filmtörténeti jelentőségű Protazanov munkája – az első Szergij atya – a tízes évek végén: ebben a címszerepet Ivan Mozzsuhin alakította.) A választás meghökkentő – az öregkori kisregénynél sokkal alkalmasabb lenne számos prózai mű a Tolsztoj-hagyatékból az adaptáció számára –; az eredmény nemkülönben. Talankinnak ugyanis alapjában véve sikerült a lehetetlen. A szovjet művész pontosan értelmezte Szergij atya – meg hát persze Tolsztoj – életének válság-szimptómáit, s a mesében – vagy inkább példázatban – a vállalható és a vállalhatatlan felfogást élesen elválasztotta egymástól. A Szergij atyaa rációk filmje. Nem pusztán egy kísértés (lelki válság) krónikája, hanem az igazságért folytatott gyötrelmes harc pontos tükre. Kár, hogy az egyes mozzanatok emocionális és hangulati töltése egyenlőtlen intenzitású, és kissé kiabáló a fekete-fehér nyersanyagra fotografált Pásenyka-epizód. Szergej Bondarcsuk külső megjelenésével és kulturált emberábrázoló képességével egyaránt illúziókeltő.
