KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Halál egyenes adásban

Hirsch Tibor

 

Valóban álma-e minden filmművésznek, hogy saját szemét használhassa kamerakén? A filmtörténetileg képzettebb vagy csak egészséges ösztönökkel bíró alkotók persze tudják, hogy a rendező képi szuverenitása mindig több mint az a közönséges látásszabadság, amit fejkapkodással, tekintetfixálással valamennyien birtokolhatunk. A szubjektív kamera egyeduralmát sokszor hirdették meg az avantgarde klasszikusai, de mindig kiderült, hogy látószög-purizmussal a filmművészet nem váltható meg. A csábítás azonban, úgy látszik, még mindig nem szűnt meg teljesen. Bertrand Tavernier filmje be nem vallott vágyteljesítő álom, egyenesen a rendező mélytudatából: a film hősének, a gyenge, infantilisan csökevényes erkölcsökkel megáldott, de szakmáját szerető operatőrnek valóban szuper- mikro-kamerát építenek a szemébe, és hozzávaló telepatikus működésű reléállomásként, közvetítőkocsiként használják az agyát. Súlyos dramaturgiai ürügy van tehát a szubjektív kamera alkalmazására, senki sem emlegethet fölös pszichologizálást, öncélú művészkedést. Nem csoda, hogy a film igazi operatőre ki is használja kamera szemű kollegája csodálatos képességeit: a képek zaklatott vibrálása, a pislogásra kényszerítő fényváltások, a sokféle, fájdalmasan természetellenes, leselkedő képkivágás akkor is a szemkamera titkos jelenlétére utal, amikor hősünket – és nem hősünk által a többieket – látjuk.

A film azonban, sajnos, nem a rendező rejtett vágyakozásáról, hanem a vágy megtagadásáról szól. A filmbeli filmes egy rég kidolgozott, a Hálózat, a Katharina Blum elvesztett tisztessége és egyéb filmek által kellően pontosított „egyén-média-nyilvánosság”-típusú szüzsében kénytelen használni többre hivatott szem-kameráját. Egy érzékeny lelkű, halálosan beteg írónő utolsó napjait kell közvetítenie egyenes adásban egy kontinensnyi tévéhálózat nézői számára. Az írónőt, aki tud betegségéről, már megkörnyékezték a tömegkommunikáció semmit sem tisztelő urai, hogy a hagyományos televíziózás eszközeivel riportsorozatot készítsenek haldoklásáról. Az asszony éppen előlük menekül, amikor egy éjszakai tömegszálláson, mit sem sejtve, egyenesen a lesben várakozó tévé-szemű operatőr karjaiba omlik. Kettesben veszik nyakukba az országutakat, gyalog, stoppal, lopott autón, a nő kívánsága szerint, miközben a világ estéről estére a következő folytatást várja, hogy tanúja lehessen a kiválasztott áldozat szorongásainak, hisztériában kitörő halálfélelmének, szerelmi ellágyulásainak.

Ebből a rövid cselekményvázból nem derülhet ki, hogy a tényeknek-eseményeknek épp ez a kombinációja micsoda barokkos műfajburjánzást feltételez, egy olyan eleve hosszúra nyúlt filmet, melyben csupa illeszkedni nem képes stílus és műfajtömb követi egymást, tűnik el, tér vissza, a történet alakulása szerint. A sci-fi keretnek tekintendő, épp csak azért, mert ha nincsenek is tárgyi utalások, a történet technikai lelemény köré szerveződik, és a jövőben kell játszódnia. A sci-fi-keretet tölti ki mindenekelőtt a témahordozó váz: publicista film a meggyalázott személyiségjogokról. Ezt követi a lélektani film, mely csak a betegségével együtt élni próbáló írónő egyszemélyes vergődésére koncentrál, majd a melodráma egy tragédia árnyékában szövődő szerelemről, az országúti film egy kiöregedett hobó párról, és a hitchcocki mintájú horrorfilm, melynek legfőbb feszültségpontja az a pillanat, amikor az asszony, zseblámpával a szeretett férfi arcába világítva, közelről pillantja meg a merev pupillájú robot-szemeket.

A műfajváltogatás üteme a film végére szinte vibrálássá fokozódik: a kétségbeesés vinnyogását veretes bölcselkedő dialógusok követik, a csendes idill hangjait berregő helikopterek, a technokrata civilizáció üzenetével. Szerencsére Romy Schneider „alkalmas alany”; valóban megfelel arra, hogy képsorról képsorra kibújjon előző bőréből.

Tavernier filmje hangulatgyűjtemény, és mivel egyes jelenetek a hangulatokat valóban megkötik, nem is a legrosszabb fajta. Csak éppen hangulatgyűjtőknek való. Olyan nézőknek, akik, ha jelenetek közt szemezgethetnek, sok egyebet megbocsátanak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6098