KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kínai védelem

Öregember, megnyesett szárnyakkal

Schubert Gusztáv

A Gulagból csak Abszurdisztánba lehet hazatérni. ‘62 nyara: egy sosemvolt ember leszáll a bukaresti vonatról.

 

Egyre gyakoribb eset, hogy magyar filmrendező színházban is kipróbálja tehetségét, elég Kamondi Zoltán vagy Szász János színpadi rendezéseire gondolni, ellenkezőjére a játékfilmgyártás ínséges állapota miatt ritkán van példa (ilyen kivétel a filmhez a színházból érkező és oda vissza-visszatérő Gothár Péter), pedig látásmódok, gondolatok cseréjére, a társművészetek ihletére nagyon is rászorulna a belterjes mozgóképes szakma. Magában is pozitívum tehát, hogy Tompa Gábor személyében egy céhen kívüli tálentum, a kortárs erdélyi magyar színjátszás rebellis rendezőegyénisége filmesként is bemutatkozhatott.

Nem hiszem, hogy rajta múlott, a találkozás végül is nem váltott valóra annyit, amennyit ígért: mifelénk a film manapság sokkal inkább a menedzselés művészete, semmint a teremtő képzeleté. A Kínai védelem elkésett film. Elkésett, mert túl sokat állt sorsa jobbra fordulására várva, Csiki László erdélyi novellista már évekkel ezelőtt megírta a forgatókönyvet és a filmnovellát. De elkésett maga a történet is, a szocialista abszurd inkább szorongó, mint diadalmasan gyilkos szatírája. Ebből a históriából a diktatúra idején kellett volna filmet csinálni. Méghozzá erdélyi magyar filmet. Ha ugyan lehetett volna, de hát a nyílt rendszerkritikának még a gondolata sem kísérthetett meg senkit, magát Tompa Gábort sem, aki pedig a nyolcvanas évek közepén-végén – nem kis áldozatot hozva - szellemiségében rokon műveket (Mrožek Tangóját, Kao Hszing-csientől A buszmegállót) tudott a kolozsvári színpadra odaharcolni.

A különös történet 1962-ben játszódik, valahol Erdély és Moldva határán, még Gheorghe Gheorgiu-Dej elvtárs országlása idején. Ki emlékszik már rá, magam is csak azért, mert temetése napján fülszaggató fájdalommal hazaküldtek az iskolából. Kilencéves korban az ember még tudja, hogy minden mindennel összefügg, a gyorgyudézs a mumpsszal, a tévé előtt gyötrődve (egyenes adásban közvetítették, amint a katafalk végigporoszkált Bukaresten) nem volt kétségem afelől, nagy bűnös távozik. A Kínai védelemmel engem már meglepni nem lehet. De megerősíteni igen: hátborzongató operett-országban járunk, ahol 1962-ben még 1952-t írnak, 56-nak nyoma sincs, nem is lesz majd harminc évig, ahol segédszínészek játsszák azt a pár hitvány szerepet, ami még a színpad szétverése után megmaradt, a járási párttitkárt, a szekust, a rendőrt, az állomásfőnököt. Megállt az ész, a csinovnyikok éberen őrzik álmát. Hitetlenkedve dörzsölik a szemüket, amikor egyszer csak dolguk akad: a porfészek állomásán leszáll a vonatról egy toprongyos öregember, övig érő szakállal, beesett arccal, egy köteg dollárral és Peking-Bukarest szabadjeggyel. Mondván, a kínaiak küldték. Jöhetett volna a Marsról is, akkor sem okoz nagyobb zavart. Jobb is lenne, ha onnan jönne, ha kerek magyarázat nélkül búcsúznánk tőle a történet végén. Sajnos idővel mindenre akad megfejtés: egykor magyar tiszt volt, orosz fogságba esett, Szibériában senyvedett hosszú évekig, míg a határon átcsapó kínaiak fel nem szabadították, s haza nem küldték, hogy gyalázatos állapotát közszemlére téve bizonyítsa a szovjet elvtársak galádságát. Ilyesmi ugyan sohasem történt (a testvérharcnak, áskálódásnak számtalan frappánsabb módja akadt), de megeshetett volna. Az abszurd helyén egy nehezen hihető politikai szabotázs története körvonalazódik: igazuk van az elvtársaknak, ha védekeznek. Garcia Marquez novellája az Öregúr – hatalmas szárnyakkal lehet segítségünkre, hogy megértsük, mi hibádzik ebből az erdélyi ikertörténetből. Ott angyalt sodor a hurrikán egy isten háta mögötti kolumbiai faluba, csoda történik, de a csodára éhes falusiak mégsem tudnak vele mit kezdeni, kényelmetlen, felfoghatatlan, átélhetetlen, az öregember tetves, tolla vesztett szárnyakkal ott senyved hát évekig a tyúkól mélyén, mígnem aztán – mindenki megkönnyebbülésére – erőre kapva elrepül. Valami ilyesmi történik, történhetne itt is, ha az író és a rendező megtalálta volna a rendszerhez illő szimbólumot. De kit is? A kommunizmus kísértetét? A szabadság, testvériség, egyenlőség géniuszát? Mikor ez utóbbi egy Marseillaise-t harsogó szárnyas bohóc mellékalakjában (mintegy a „kínai” érthetőbb hasonmásaként) megjelenik, erőltetettnek hat. Talán az Álombrigád jelenete kívánkozna ide: az éber portás a gyárkapun kilépő Lenin táskájába is belekukkant. De az is csak ironikus geg: az Álombrigádnak a proletár az igazi megcsúfolt angyala. Akkor átrepült a mozitermen, most csak távoli szárnysuhogását halljuk.

Marad a magántörténelem: egy sokfele bolygott, meggyötört férfi históriája, aki minden emlékét felélte mire megszabadult, akinek palotáját az otromba kérők telihugyozták, aki egy valódi világból indult és egy bűzlő operettbe ért haza. Erre a férfisorsra kíváncsi volnék, kár, hogy a szatíra és a szőrcsuha eltakarja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4461