KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Harcosok klubja

Pápai Zsolt

 

Aligha készült mozi az elmúlt években, amely annyira megosztotta volna a kritikusokat és közönségét, mint a Harcosok klubja. Egyesek a mennybe emelik, mások kiátkozzák, akadnak, akik az évtized (és a századvég) filmjének, a ’90-es évek Gépnarancsának nevezik, akadnak, akik nem látnak benne egyebet, mint az öncélú brutalitás, az önmagáért való agresszió prófétálását.

A film alapjául szolgáló eredeti mű hat évvel ezelőtt jelent meg. Szerzője, Chuck Palahniuk részben a katalógusregény műfajától megihletve, elmekórtan-jelentések alaposságával, hol szikrázó dialógusokban, hol nagyívű belső monológokban, olykor szarkazmusig vitt érdes humorral énekelte meg a századvégi Amerikát. Könyvének filmre vitelét David Fincher rendező személyes ügynek tekintette. A befejezés kivételével precízen követi a regény cselekményét, s arra is kísérletet tesz, hogy a könyv gondolatritmussal tördelt, előre- és visszautalásokkal teli, elliptikus szerkezetét átmentse a film nyelvére. S mindezt sikerrel teszi. Már a főcím, azzal, hogy percekig tartó utazásra hív egy emberi agy belsejébe, felkészíti a nézőt, mire számíthat. Mert a film java részében nagy idő- és térbeli ugrások között rendre elbitangol a gondolat, hogy aztán kacskaringós vargabetűk után térjen vissza – a startpontra. A mozi mintha egy kusza, zaklatott, már-már irányíthatatlannak tetsző asszociációfolyam sokkoló képekben megfogalmazott (ki)vetítése lenne. Mintha mindaz, amit látunk, egyetlen ember fejében történne.

S hogy mi zajlik ebben a (beteg) koponyában? „Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás” – hangzik el egy helyütt a szentencia. Egy olyan kultúrában, amely a mindenáron győzni akarás tébolyában szenved, abból a dimenziók nélküli közegből, amelyben a jólét, az ezzel párban járó végtelen unalom és frusztráció elkényelmesíti, „feminizálja” a lelket, a test fetisizálásával kereshetjük a kitörési pontot, véli hősünk. A test test elleni küzdelem, a totális, szabályok nélküli full contact a „férfiasság” szakítópróbája lehet. A megoldás tehát, stílben maradva, pofonegyszerű, az önmegvalósítás útja: felélni tartalékainkat. Titkos harci klubok, önpusztítókörök szervezésével, ahol mindent lehet, ahol péppé zúzható a hús, porrá törhető a csont és darabokra szedhető az arc, ahol kizárólag a részvétel a fontos, hogy ki győz, mellékkörülmény. (Megérkeztünk, a kritikusok és a nézők egy részének aggályai a film e jeleneteivel kapcsolatosak. Tiltakoznom kell: nem arról van szó, hogy Fincher belenyomja a néző orrát a rettenetbe, majd magára hagyja közönségét, iszonyodjon kedvére. A harci jelenetek – elismerem – valóban gyomrot forgató és ideget borzoló hipernaturalizmusa, a vegytiszta agresszió szélsőségesen steril ábrázolása éles kontrasztban áll a film egyébként végletesen felstilizált, abszurdba hajló előadásmódjával, s ez a megoldás, amolyan ellensúlyként, az erőszakjeleneteket is más fénytörésbe helyezi.)

A Harcosok klubja, miként volt a közelmúltban például a Mátrix is, újabb jelentős állomása annak a folyamatnak, mely a filmnek fényképészeti médiumból digitális-elektronikus médiummá történő átalakulása irányába mutat. Ahhoz, hogy a főszereplő agyában lejátszódó történéseket minél láttatóbban jelenítsék meg, Fincher és csapata a Harcosok klubja több szekvenciáját is számítógéppel alkotta meg, olyan világot teremtve, amellyel korábban nemigen találkozhattunk a moziban. A „kamera” rakétaként száguldva betonfalakon fúrja át magát, zárt ajtókon örvénylik keresztül, olyan területekre libben, ahova eddig nem juthatott el. Rövid, alig néhány másodperces képsorok, melyek úgy születtek, hogy előbb fotósorozatokat készítettek az egyes helyszínekről, majd a felvételeket digitális úton, számítógép segítségével kötötték össze egymással, a jelenetekben lévő köztes helyek kitöltését, a fényképek mozgó-képekké alakítását a komputerre bízva. Ezek a jelenetek klasszikus módon nem leírhatóak. Új szótárra van szükség, fahrt, svenk, krán és a többi, a filmnyelv hagyományos terminusainak jó részét lassan elfelejthetjük. A századvég filmje egyben a következő század mozija is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2813