Balázs Béla Stúdió 1985/86Hiányzó nemzedékKovács András Bálint
A Balázs Béla Stúdió tavalyi termését nézve első benyomásunkat nem a művek jó vagy rossz minősége határozza meg. Volt a Stúdiónak jobb éve, de volt rosszabb is. A Bebukottak, a Szélvihar, a Tavaszi kivégzés, az In memoriam H. P., –, hogy megnevezzük a legfontosabb alkotásokat – biztos helyre számíthatnak a Stúdió történetének lapjain, s hogy mellettük egy sor átlagos és néhány igazán csapnivaló film is elkészült, nem érdemelne különösebb figyelmet, ha nem világítana rá megint élesen egy évek óta megfigyelhető anomáliára. Ezt az anomáliát abban a tömör szentenciában foglalhatjuk össze, hogy nincsen fiatal filmes nemzedék. Nem mintha nem volnának fiatal filmesek. Nem mintha nem volnának közöttük kiemelkedő tehetségek is. De évekre visszamenőleg is számba véve a filmeket, nem alakul ki az a kép, hogy van a fiatal filmeseknek egy olyan csoportja, mely ha eltérő világképpel és formai kultúrával is, de határozott koncepciókkal döngetné a professzionális filmgyártás kapuit. Nem alakul ki bennünk az az élmény, hogy a BBS-ben „készül valami”, ami előtt majd a profi filmgyártásnak is valamilyen módon fejet kell hajtania, mint ahogy fejet hajtott a hetvenes években a dokumentarizmus és később az experimentalizmus bizonyos formái előtt. Ma a profi filmgyártásnak nem kell „tartania” a balázs-bélásoktól, de nem azért, mert fiatal tehetségek hiányoznak onnan, hanem mert a fiatal tehetségek közössége hiányzik, amely – akár az új magyar prózában, – a legkülönfélébb tehetségek demokráciájának és szolidaritásának erejével kényszeríteni tudná a hivatásos filmgyártást, hogy állóvizébe fogadja be az új szellemiségek frissességét. így nemhogy az egész magyar film helyzete nem tud megváltozni, de az eddigi kezdemények is visszafejlődnek. A Társulás Stúdió felszámolása végső soron nem volt más, mint a szakma megkésett, de annál határozottabb reakciója az egykori új generáció avantgárdjának ama kísérletére, hogy legalább részben a maga képére formálja a magyar filmművészetet. Ez az avantgarde – mint az avantgardok általában – szélsőségesen szemben áll az új idők újkonzervatív idolumával: egy elképzelt közönség igényeinek kiszolgálásával. Ezt nem mint értékszempontot, csupán mint tényt említem: a hol provinciális, hol hollywoodi akadémizmusba merevedett magyar filmgyártás képtelen saját keretein belül elviselni egy értékeinek ellentmondó, úgynevezett kísérletező művészi tevékenységet. Ebben a helyzetben ez a tevékenység óhatatlanul a perifériára, vagy még onnan is kijjebb szorul... így aztán nemcsak hogy a BBS-ben nem jelentkezik új szellemiség, de a hetvenes években feltört, és már-már integrálódott új áramlatokat a konzervatív és szemforgatóan anyagias magyar filmipar kivetni látszik magából.
Nem csoda, ha ilyen körülmények között a Stúdió pozíciója is megváltozott a szakmában. Nem előkészítő terepe, gyakorló tere többé a fiatal filmeseknek, hogy azok később átvigyék tapasztalataikat a profi filmgyártásba (mivel az ezekkel a tapasztalatokkal már nem tud mit kezdeni), hanem gettó. Olyan filmkészítők gettója, akik vagy nem akarnak egyáltalán bekerülni a filmiparba, vagy képtelenek rá, vagy kiszorultak onnan, így történhet meg, hogy a tavalyi termés négy kiemelkedő művét olyanok készítették, mint Erdély Miklós, a már nem egészen fiatal avantgard-művész, akinek sohasem volt, és sohasem lesz köze a hivatásos filmiparhoz (ezzel együtt a magyar filmművészet egyik legizgalmasabb egyénisége), Jeles András, aki két bemutatott és egy dobozban levő nagy játékfilmjével a hivatásos filmművészet egyik legjelentősebb alakja (ezzel együtt mégis a BBS adott pénzt erre a művére), Mátis Lilla, aki több játékfilmben asszisztenskedett, és több BBS-filmben bizonyította be tehetségét, ám önálló profi filmet még nem készített, valamint Mész András, akinek tehetségéhez – addigi kisebb művei alapján – ugyancsak nem férhet kétség, azonban a mostani hivatásos filmgyártásba beleillő forgatókönyv még neki sem jött össze. A névsort tovább folytathatnánk, és ebből ismét csak az derülne ki, hogy a Stúdió arculatát az elmúlt években olyan alkotások és alkotók határozták meg, amelyek és akik semmiféle érdeklődést nem mutattak aziránt, amit a „felnőtt filmgyártás” be tud fogadni.
Ez megint nem véletlen. Ha a profi filmkészítés szellemisége elutasítja a kísérletezést, akkor olyan műhelyre sincs szüksége, amelyiknek ez volna a funkciója. A szakmát nem érdekli, hogy a BBS-ben mi új készül, mert úgysem fogadja be. Ezért az, aki a BBS-ből be akar kerülni a szakmába, jobb, ha minden experimentális vénáját elköti, sőt, jobb, ha be se teszi a lábát a Stúdióba. Így a Stúdió teljesen elszigetelődik a szakmától, és egy nem-profi avantgarde „alkotóközösség” alternatív formációjává válik, ahol már nem kritérium többé, hogy a műhely a profi filmkészítés gyakorlóterepe legyen, hiszen ahhoz nincs mit kísérletezni: annak szabályai vannak, melyeket például a Mephisto alapos tanulmányozásával el lehet sajátítani. Ezért annak, aki profi akar lenni, nincs szüksége a BBS-re (hacsak nincs megfelelő felkészültség híján), aki pedig kísérletezgetni szeret, vagy valami „mást” szeretne kitalálni, az erősen kockáztatja, hogy ott ragad. Az utolsó „igazi” balázsbélás Xantus János volt, aki a BBS-ben valóban kidolgozott bizonyos formanyelvi megoldásokat, amelyeket aztán fel is használt az Eszkimó asszony...-ban. Ezek azonban sajátos módon nem bizonyultak tartós életűeknek.
Egy új nemzedéket az újat teremtés szolidaritása teremthetne meg, ezt a szolidaritást azonban a profi szakma könyörtelenül megtöri. Ám ezt az ellenállást csakis a friss szellemek közösségével lehetne áttörni, vagyis, hogyha volna egy friss filmes nemzedék... De nincs. És csak remélni lehet, hogy a most végzős főiskolai osztály – a BBS legújabb tagjai – képesek lesznek valamit változtatni ezen a helyzeten. Addig is örüljünk, hogy a BBS-ben olyan kiváló szerzők alkotnak, mint Erdély Miklós, Jeles András, Mátis Lilla és Mész András.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1431 átlag: 5.54 |
 |
|
