VideóBeszélgetés Péterffy AndrássalA provokáció is kommunikációs formaSneé Péter
– AZ ELTE-n irányításoddal új poszt-granduális tanfolyam indult; célja: „alternatív videóoktatás”. De miben áll voltaképpen ez a cél?
– Nem célunk a mindenáron való különbözőség. Úgy véljük, szükség van ránk, arra, amit kitalálunk. Illetve dehogy találjuk ki! Ez a kor követeli meg tőlünk, amelyik szépen, lassan megszünteti a tömegkommunikáció hegemóniáját. S megnyitja a pályát azok előtt, akik nem főfoglalkozásúak és nem valamely tömegkommunikációs kényszerpályán mozognak, hanem szabad emberek. A főfoglalkozású kommunikátorok hibája: kiszolgáltatottak a rendszernek, amelyben dolgoznak. Holott mindenkinek joga, hogy kifejezze magát bármiben – írásban, fotón vagy videón. Utóbbi speciális forma bár, ám nem feltétlenül foglalkozás. A kommunikálás lényegében második szakma, az elsőn belül műveljük. Vagyis nem feltétlenül művészi kapcsolatteremtésre késztetünk, kivált nem annak hagyományos formájára, melyet ma a filmgyártás, illetve a televíziózás képvisel. Alternatív kommunikációval próbálkozunk, ami hordozza és elegyíti a személyes, valamint a tömegkommunikáció előnyeit: a függetlenséget, az autonómiát és a sugározhatóságot.
– Csakhogy ehhez némi ismeretek szükségesek.
– A szakmát valóban ismerni kell, hogy szabályain áthághassunk. Bár: a képi kommunikációnak nincs olyan egzakt rendszere, mint mondjuk a nyelvnek. Nonkonform módon, bátrabban lehetne közölni a dolgokat, mint ahogyan merjük.
– A nyelvi kérdésről Bódy tanár úrnak kissé más volt a véleménye.
– Akadnak konvenciók, csak hát ezek kezdenek kiürülni. Formái, elfogadott szabályai már rutinszerűen működnek és nem hoznak semmiféle izgalmat. A nyelvet újra kell alkotni. Vele magunkat is föl kell szabadítani attól a nyolcvanéves konvenciótól, amibe szépen belenőttünk. Hol vagyon megírva például, hogy egy képnek vízszintesnek kell lennie? A fotó sem mindig az! Mennyire hasonlít a táblaképre emlékeztető film a mai megismeréshez, a logikánkhoz? A valóságban másképpen látunk!
– A művészetelméletben, „nivellálódó kiürülésként” ismert jelenségről beszélsz, holott az előbb másról szóltál. Egy kevésbé rafinált közlési formáról.
– A kommunikáció kivételes pillanatai olyan hőfokúak, hogy az már művészet. De nem tartom magasabbrendűnek a művészi közlést a hétköznapinál, csak másmilyennek. S nem gondolom, hogy a képi nyelv kizárólag a művészi közlendőre való. Ha itt leültetnénk most néhány gyereket, nyilván nem olyan képeket készítenének, mint amilyeneket a televízió sugároz. Arra kellene megtanítani az embereket, hogy felszabadultan kezdjék el saját megélt és kitalált nyelvükként használni a videót.
A magánvideóban benne rejlik mindhárom fontos elem és viszony: mit, hogyan és kinek akarok közölni. Minden, ami ennél bonyolultabb áttételeken megy, az már torzul, terhelődik egy sereg konvencióval, érdekkel.
– Ez teher, vagy inkább emeltyű? Nem a kultúra hozadéka, lecsapódása inkább? Végignézhettem egy kazettányi vizsgaanyagot, s bizony unatkoztam. Csupán akkor kaptam föl a fejemet, ha valami történt, amikor egy ötlet villant, valami többlet akadt, amikor kapisgált, mocorgott a művész.
– A kommunikáció nem végtermék, amit nézegetni kell ötször, hatszor, ötvenszer. Egyszeri és egyedi megnyilatkozás. Nem követelménye, hogy sugározható legyen a televízióban, tömegeket vonzzon. Lehet, hogy olyan csupán, mint egy szerelmeslevél: egyetlen embernek szól. A személyes hírt is a kommunikáció lehetséges formái közé sorolom és nem tartom alacsonyabbrendűnek, csak másnak. A tömegkommunikáció egyetemességének korában nagy szükség van ezekre a kvázi magánjellegű, félprivát információkra. Nem kell eldönteni előre, hogy művészetet akarunk-e csinálni vagy sem. A közlés-igény őszinteségét kell fölkeltenünk az emberekben. Aztán majd kiforrja magát mindenki.
– Talán mégsem mellékes, hogy egyetlen embernek szól-e valamely közlés, vagy többnek. Utóbbi esetben a közlés akként formálandó, hogy a vétlen nézőt is érdekelje a dolog.
– A konvenciórendszert, amit eddig fölhozott a vizuális kultúra, mindenki ismerheti a televízió műsorából, legföljebb nem képes szavakban is megfogalmazni tudását. Arra kellene tanítani az embert, hogy saját határain belül optimálisan kommunikáljon. Lényegtelen a közérthetőség, úgy gondolom, az is elég, ha saját gyermeke érti. Az úgynevezett családi filmeknek éppen a kohézió erősítése volna a feladata.
– De hallgatóitok többségében bizonyára fellelhető valamiféle művészi ambíció! Nemcsak kommunikálni szeretnének, hanem egy bizonyos módon, szinten, formában tennék azt.
– Én a nonkonform magatartást erősítem bennük. Nem azért, mert ami nonkonform, az már eleve érték! Sőt, rendszerint blöff, mégis, a szemináriumi csoport számára lényeges, hogy valamennyien ki merjék próbálni a legvadabb ötleteiket is, s a gyakorlatban derüljön ki azokról, hogy működnek-e vagy sem.
Sokkal jobb, ha ők jönnek rá valamire, mintha én mondom meg nekik. Igyekszünk mindenkit arra késztetni, hogy ráérezzen a dolgokra és ne kész szabályokat tanuljon. Ha mer eltérni a szokásostól, az máris nyereség.
– Valamennyi iskolának így kellene működnie, köztük a Filmművészeti Főiskolának is. De nem feleltél az imént!
– Valóban, ez inkább didaktikai, mintsem kommunikációelméleti megfontolás. Tapasztalataimból ébredtem rá: csupán azt vagyunk képesek megtanulni, ami belőlünk is következik, amire hajlandóak vagyunk.
Igyekszünk maximálisan engedni, hogy valamennyiük személyisége érvényesüljön. Semmiféle erőszakot nem teszünk rajtuk. Ettől ugyan még nem biztos, hogy jó kommunikátorok lesznek, de hogy személyiségüket nem sértjük meg, az biztos. Egy alapszempont ez is, vagyis egy minimálprogram.
– Az ilyen okatatás hátulütője viszont, hogy az iskolai védettséget váratlanul követi az iskola utáni védtelenség, és ez olykor megrendítő, de mindenképpen igen-igen frusztráló.
– Nagyjából fölkészítjük őket, hogy amit csinálnak, arra elsősorban nekik van szükségük. A legerősebb egyéniségek persze idővel nyilván kivívják maguknak a jogot saját elgondolásaik érvényesítésére. Lehet, hogy az provokációként hat majd, de a provokáció is kommunikációs forma. Különben is felnőtt emberek a hallgatóink, nem oly végtelenül naiv lények. Posztgraduális képzést folytatunk. Jól tudják, hogy személyiségük felszabadulása nem illik bele a mai igényrendszerbe...
A maguk módján mind fontos közéleti kérdések iránt érdeklődnek. Nagyon nyitottak, bátrak – ezen vonásokat én értékesnek tartom. Nemcsak az a fontos, hogy artikulációjuk teljesen pontos legyen, hanem a szándék és az attitűd is!
– Hogyan konveniáltok az oktatás jelenlegi rendszerével?
– Nehezen. Most kérvényezték, hogy szakként elismerjék a videóképzést. De nem hiszem, hogy holnapra megjön a kedvező válasz.
Kurucz Sándorral, Peternák Miklóssal, György Péterrel és a többiekkel arra ösztönözzük hallgatóinkat, hogy mindig egy évvel korábban csinálják meg, ami később kötelező lesz. Olyan nyitott gondolkodás kialakítása a célunk, amivel ugyan nem biztos, hogy beletalálnak a lényegbe, de valamiféle motorjai, katalizátorai lehetnek a világnak.
– Nem kellene ehhez több ötlet, invenció?
– Borzasztóan szegények vagyunk. Kőkorszaki eszközökkel dolgozunk. Az egyetem technikailag nincs fölkészülve. Seregnyi dolgot egyszerűen képtelenség megtanítani, s megtanulni is lehetetlen, mivel nem olyan a berendezés, ami ezt lehetővé tenné.
A szegénység előnye viszont a nyomorúság szabadsága. Nem kell elszámolni senkinek azzal, amit csinálunk. Ha valakitől kapnánk egy berendezést, akkor a hűbéresei lennénk; bár, gondolom, ekkor is mernénk nonkonformak lenni.
Úgy össze van drótozva a világ, hogy a leglényegtelenebb kép is a kommunikáció részévé válhat. Egy amatőrkép is bejárhatta a világot, mint a Kennedy-gyilkosságról készült felvétel. De most érett meg az elektronikus közvetíthetőséggel és a szatellitákkal az, hogy ha fontosságot nyer, bármi bekerülhet az esti híradókba. Fontosnak tartom, hogy mindenki elhiggye magáról azt, hogy ő képes kommunikálni, s legalább egy ember számára fontosat tud mondani. Az már másodrendű, hogy hol használja ezen képességét és lesz-e belőle Antonioni.
– Lelkiklinikán dolgozol?
– Senki sem fontosabb annál az egy embernél, aki ott áll előtted. Nem hiszem, hogy a film és a művészet fontosabb, mint az ember belső harmóniája, s az, hogy önmagát valaminek tekinthesse. Borzasztóan XIX. századi, amit mondok, de hát így gondolom. Közben meg azon töprengek, hogy ez lelkiklinika-e, s azt mondom: igen.
– Végül is hogyan fogadta kísérleteteket a filmszakma?
– Gyakran ér az a vád, hogy másodrangúként kezelem a szakmát, s nem vagyok elég egzakt. Sokan nem veszik komolyan az egészet, másoknak viszont szimpatikus. A Filmművészeti Főiskola célrendszere annyira pontosan körülhatárolt és meghatározott, hogy gyermekes pszichotréningnek tekinti a mi kísérleteinket. Jelenleg a végzettség nálunk semmilyen jogosultsággal sem jár. Hallgatóink időnként megkérdezik, hogy mi lesz belőlük. Azt felelem erre: semmi.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 890 átlag: 5.3 |
 |
|
