FesztiválNyonEmberek a fevevőgép előttZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A dokumentumfilm valóságos reneszánszának lehettünk szemtanúi a 15. Nyoni Nemzetközi Filmfesztiválon” – összegezte beszámolóját a Neue Zürcher Zeitung kiküldött tudósítója, s aki egy hét alatt végignézhette e francia-svájci kisvárosban a 20 országból érkezett, pontosan 54 versenyfilmet, összesen több mint 60 órányi vetítési időben, az alighanem osztja a zürichi kritikus véleményét. Igaz, hogy a „hagyományosnak” mondott, kísérőfilm-szerepre szánt rövid dokumentumfilmek napja – Nyonból nézvést legalábbis úgy tetszik – világszerte leáldozóban van: akadt ugyan a programban néhány 35 milliméteres nyersanyagra készült, 10–15 perces alkotás is, de a filmek túlnyomó többsége 16 milliméteres, főként tévé- (vagy független) produkció, s ötven perc–két óra közötti időtartamú. A rövid, tömör filmpublicisztikát, s annak válfajait mintha mindenütt háttérbe szorították volna az elmélyültebb, elemzőbb igényű – szükségképpen terjedelmesebb – riportok, dokumentumok, filmszociográfiák. (Amelyek persze még gyakran hordozzák a terjengősség, a szerkesztetlenség tehertételeit a spontaineitás, a laza, köznapian hiteles ábrázolásmód erényei mellett.) Nem szabad persze megfeledkeznünk arról a ma már közismert tényről, hogy erősen különbözik egymástól a mozi-, illetve a tévé-néző reakciója a filmek terjedelmére –: ugyanaz a film, amely hosszadalmasnak hat a moziban, alkalmasint kiválóan érvényesülhet a képernyőn –; de a Nyonban vetített művek legjobbjai is bebizonyították, hogy az igazán átütő erejű, tudatosan megszerkesztett tévé-dokumentumok a filmvásznon is hatásosak.
Csalóka képzeteket is kelthet nézőjében az ilyen, a nemzetközi termés javából válogatott műsor. Azt hihetnők, a dokumentarista szinte bárhová, bármire s főként bárkire irányítja kameráját, óhatatlanul beleütközik bonyolult világunk valamely konfliktusába; a valóságos emberek pedig mindig érdekesek. S felszélről nézve ez alighanem így is van: ha például Földünk valamely rendkívül neuralgikus, pláne háborús konfliktussal terhes pontján működni kezd a filmfelvevő, szinte „önmagától” is olyan képeket rögzít, amelyek információs és dokumentatív értékeket képviselnek. A tévéműsorokban látható dokumentumok zöme világszerte még alig haladta meg ezt a színvonalat.
A legjava viszont... A – megosztott – aranydíjjal jutalmazott, másfél órás francia Vidéki napló (rendező: Amos Gitai) készítői például tudatosan számoltak azzal a provokatív hatással, amit maga a felvevőgép jelenléte kiválthat a riportalanyokból – különösen olyan feszült hangulatú környezetben, mint az izraeliek által megszállva tartott palesztin vidékek. A megszálló közkatonák egyike-másika még csak-csak eltűri a – különben hivatalos izraeli forgatási engedéllyel érkezett – filmesek jelenlétét, a tisztek és tisztesek többsége azonban úgy reagál a kamerára, akár az ördög a tömjénfüstre: van, aki „csak” eltakarja az optikát, más fegyverével fenyegetőzve zavarja el a filmeseket, akik mind tovább merészkedve megrázóan érzékletes képet adnak arról, hogyan válik mindennapivá az erőszak Palesztinában, miként bontakozik ki egy egész nép „fölszámolásának” cinikus folyamata – látszólag mint egyéneké, lényegében mint népé. Politikai szempontból is hasonlóan forró közegben forgatta Vér és homok: háború a Szaharában című egyórás filmjét az amerikai Sharon Sophes, aki a Polisario Front harcosainak szavait szembesítette marokkói politikai illetékesek nyilatkozataival, éles bírálatot mondva az amerikai külpolitikai törekvésekről, a legreakciósabb erőknek nyújtott támogatásukról. (Érthetetlen, hogy a mi televíziónk külpolitikai riportázsainak legsikerültebbjei közül idén se neveztek semmit a nyoni fesztivál-versenybe; néhány riportfilmünk jó eséllyel indulhatott volna.)
De nemcsak a jelen neuralgikus pontjai – a történelem kevéssé ismert lapjainak föltárása is drámai konfliktusok halmazát kínálja a figyelmes dokumentaristának. A másik aranydíjjal kitüntetett, egyórás ausztrál film, A háború angyalai (Andrew Pike, Hank Nelson, Gavan Daws alkotása) az új-guineai pápuák közé vezeti el a nézőt. 1942-ben szigetükre is elérkezett a világháború, aminek okairól és céljairól mit sem tudtak, s nem volt más választásuk, mint vakon engedelmeskedni mindenkinek, aki fegyvert viselt. Kunyhóikat lebombázták, fiaikat besorozták ágyútölteléknek a gyalogsághoz; – később árulásért elítélték azokat, akik japán fennhatóság alá kerülve kollaboránssá váltak (miközben a nyelvét sem értették egyik megszálló hadseregnek sem)... A túlélők keserű szavakkal tanúskodnak arról is, hogy a győztes „fehér emberek” mi mindent ígértek nekik a háború idején – amiből aztán semmit sem tartottak be.
A múltnak a jelenben kísértő árnyai tűnnek föl a nyugat-berlini Detlef Gumm és Hans-Georg Ullrich Breker, avagy akik semmit sem tanultak című tizenhat perces filmjében. Arno Breker, szobrász, régi hírhedt náci, kiállítást rendez Nyugat-Berlinben. A vernisszázson – miközben odakinn fiatalok heves antifasiszta tüntetése zajlik – fölvonulnak és elmondják a művészetről, politikáról vallott nézeteiket a szobrásznak azok a panoptikumba illő hívei, akik „semmit sem tanultak...” Emlékezetesen nagyhatású emlékidéző mű a kubai Orlando Rojas 73 perces portréfilmje Harry Belafontéről, a Visszapillantás életemre; a fekete bőrű énekes sodró erejű vallomása gyermekkoráról, a feketék ügye melletti elkötelezettségéről, antiimperialista meggyőződéséről. (Ezt a filmet is jó volna mielőbb viszontlátni a hazai képernyőn.)
Aktuális erejű múltidéző dokumentum a müncheni Katrin Seybold Éjjel-nappal tartott, kedves gyermekem című, 75 perces alkotása a németországi deportált román-cigányok világháború alatti sorsáról, az auschwitzi és birkenaui lágerek pokláról. Filmtörténeti kuriózum-értéke is van a nyugatnémet Nina Gladitz A hallgatás és sötétség ideje című filmjének, amely Leni Riefenstahl, a nácikedvenc rendezőnő A hegyek alján című filmje forgatásának hátterét idézi fel: a statisztaként alkalmazott németországi cigányok elevenítik fel becsapatásaikat, megaláztatásaikat.
A különböző okokból társadalmilag hátrányos helyzetű rétegek, csoportok problémáinak bemutatása, úgy látszik, örökké kedvenc témája a dokumentumfilmeseknek világszerte. Akadnak a kuriózumokra fogékonyabbak – mint az amerikai Apró emberek készítői, Thomas Ott és Jan Kranitz, akik a háromezer tagot számláló Amerikai Apró Emberek Szövetségének rendes évi találkozóját lefilmezve azt mutatják be, hogyan küzdenek az egyenlő bánásmódért a törpéknek csúfolt alacsony-termetűek –; vagy mint a homoszexuálisok hátrányos helyzete ellen protestáló brazíliai, illetve kanadai filmek alkotói (az előbbi címe Foglalkozása: traveszti, rendezője Miguel Angelo; az utóbbié Track two, rendezte Harry Sutherland, társ-producere Jack Lemmon); avagy az elmebetegek ügyéért, emberi jogaiért szót emelő görög rendező, Costis Zoďs, A megvetettek című 70 perces film rendezője.
Ezüstdíjat nyert a francia-kanadai Maurice Balbulian kétórás filmje, Ä saját földjükön maradnak, amely az Alaszka és Grönland elhagyatott vidékein élő eszkimók közé vezet, akiknek félnomád, halász-vadász életmódja eddig senkit sem érdekelt, akikkel senki sem törődött, most azonban, földjük ásványkincseinek föltárása, a bányaipar terjeszkedése során csalással, s alig leplezett erőszakkal elűzik őket ősi lakhelyükről.
Szintén ezüstdíjat kapott az olasz Franco Piavoli – már a velencei fesztiválon is jó kritikai visszhangot keltett – másfélórás, filozofikus, lírai hangvételű alkotása, A kék-planéta, egy festői ihletésű, s zörejekből, természetes zajokból komponált zenei szerkezetű filmesszé, amely ránk úgy hatott, mintha rendezője Huszárik Zoltán egyik-másik rövidfilmjének formanyelvi vívmányait próbálná nagyobb lélegzetű film-építményében továbbfejleszteni. (Megjegyzendő, hogy Piavoli – saját bevallása szerint – egyetlen kockát sem látott Huszárik filmjeiből, ellenben olasz rendező barátaitól sokat hallott róluk.) Piavoli szép filmje Nyonban is osztatlan sikert aratott; a magyar néző számára azonban – Huszárik utánozhatatlanul tömör remekléseihez képest – kissé terjengősnek, hosszadalmasnak tetszett.
De hát, mint tudjuk, Huszárik-formátumú alkotók nem mindennap jelentkeznek; – s nemcsak az egyébként valóban reneszánszát élő dokumentumfilm-művészetben.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1116 átlag: 5.58 |
 |
|
