Hiteink lombtalanodásaZalán Vince
Mifelénk bizonyára értik (s talán meg is értik), hogy a korokról és hősökről szóló közismert mondás, miszerint nem jó időszakok azok, melyeknek hősökre van szükségük – alig erőltetetten – miért alakítható át ilyenképpen: nem jó azoknak a nemzeteknek, melyeknek mártírokra van szükségük. Hiszen van-e ragályosabb érzés ez országban, mint önfeledt csodálni mártírjainkat s közben mélyen elmerülni az önsajnálat szentimentalizinusában? Dugovics Titusz népe számon tartja, ismeri s könyv nélkül fújja a hőstetteket, bár nem biztos, hogy a megfelelő francia kifejezés felemelő hangzása szerint: par coeur. Ám ezek a szellemi élet transzparenseire írt nevek sokszor mintha eltakarnák a túlélőket, azokat, akik mertek nem meghalni. Holott az ő életútjuk lehet éppoly tapasztalatteljes, s bizonyos korokban talán többet is lehet belőlük okulni – még hősiesség dolgában is! –, mint tragikus sorsú ikertestvéreiktől. Nemes Nagy Ágnes írja kitűnő és szubjektivitásban példás Babits-könyvében, hogy Petőfi, Ady „nem láthatták át vesztett háborúk utáni korszakok konstellációit, nem tanulhattam tőlük azokat a viselkedési normákat, amelyekkel az ember a némaságra, a tehetetlenségre reagál… hiteink lombtalanodását…” S hogy a forradalmakat túlélő Babitstól tanulhatta „az elveszett csaták étoszát, a fél-halál illemtanát… És valami délibábos józanságot, amely évezredekben gondolkodik, barlangi tűzápolást jégkorszakokban.” Vajon mi mindent lehet akkor tanulni Kovács András új filmje, A vörös grófnő központi alakjainak, Károlyi Mihálynak és Andrássy Katinkának az életútjából? Vajon milyen roppant tanulságokat rejt a századeleji forradalmakat túlélő, emigrációs éveket megszenvedett, új reményekben lelkesült, majd ismét vándorbotra kényszerült – mindig jelentős politikai szerepeket vállaló – házaspár története? Kik mindvégig elkerülték a cinizmus kívülállását, a kiábrándultság kényelmét, s az öngyilkosság örvényét. Kik mertek megmaradni a tolerancia és a következetesség talaján egy olyan kontinensen, egy olyan országban, ahol a közvélekedésben a hajszálnál is vékonyabb a határ a tolerancia és a jellemtelenség között, ahol a következetesség csak váteszes, lobogásos formájában kereszteltetik meg. S ahol gyalázatgyanús elképzelni, hogy a kétféle magatartás (kölcsönösen) feltételezi egymást. „Maguk között csak vörös lehet az ember” – mondja egyhelyütt a filmbéli Károlyi Mihályné.
Mindezeknél fogva talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy józan merészség s a rendezőre oly régóta jellemző aktualitásérzék választatta Kovács Andrással hőseit. Tegyem hozzá: a dolog természetéből következően nem könnyű vállalkozás műbe fogni a Károlyi-házaspár életét s ennek körülményeit; – sem térben, sem időben, kivált nem eszmei és érzelmi mélységeiben. Az életút egészét megjelenítő „regényfolyamnak” a most bemutatott film, A vörös grófnő csak az első két része, amelynek befejező képsoraiban Magyarország első köztársasági elnöke feleségével (s egyik közeli hívével) lopódzik át a határon, sötét éjszakában. Milyen szomorú s asszociációkkal mennyire telített a magyar néző számára ez a beállítás! Hisz hány, a haladásért küzdő hazánkfia (nemes és pór) hagyta el így, a Hold csalóka fényénél határainkat? Máshol királyok menekülnek, nálunk a köztársaság elnöke.
Meg hát lehet-e filmen megfogalmazni, hogy ténylegesen mit jelent az emberek, a nemzet számára a köztársaság? Kivált olyan nézők számára, kik feledni látszanak, hogy ez érték. Ahogy a népköztársaság is érték. Nekem még tanították az iskolában a köztársasági indulót. Vajon a mai diákok közül hányan ismerik, dalolják?
Akárhogy is, a korszak megjelenítése szinte megoldhatatlan feladat elé állította a rendezőt. Kovács András széles tablókba igyekszik összefogni a koréletet, legfontosabb történéseit s legjellemzőbb stílusjegyeit. Az országgyűlés, a báli termek, a vadászatok, a kastélyok lakosztályai A vörös grófnő leggyakoribb helyszínei. S persze az utca, főképp 1918–19-hez közeledve a történetben, nemegyszer korabeli híradófölvételek segítségével. Ezeken a tablókon, jobb szó híján: kissé „rányomva” jelennek meg a szereplők, akik – talán a két főszereplőt kivéve – inkább figurák, mint jellemek, akik nem önmagukat, hanem inkább valamit képviselnek. Ám mindez csak körítés, mely – a szükséges információkon túl – a látvány pompáját van hivatva emelni; egy ellentmondásokkal terhes kor filmes kavalkádjának elemei. Mert a lényeg – itt is, mint minden eddigi jelentős Kovács-műben – kissé tudóskodón szólva: a történelem és a személyiség kölcsönkapcsolatában nyugszik. Mert Kovács Andrást ebben a – talán mások által kosztümös-történelminek titulált – filmjében is az ember érdekli, az az ember, aki nem (csak) elszenvedi, ami ráméretett, hanem szembe is száll a körülményekkel; pontosabban hát: a lázadó ember, a lázadó ember harca; – ez esetben olyan embereké, akik a körülményekkel folytatott küzdelmekben, a végső kétségbeesésben is a virtus, vagy a „hadd lám uramisten mire megyünk ketten” hívó és hivalkodó gesztusát elutasítva megtalálják az értelmes, jóllehet nem mindenki által megtapsolt cselekvés módját. A vörös grófnő érdeme, hogy mindez nem elméletileg jelenik meg benne (mondjuk a Falakhoz képest), hanem konkrét választásokban, sorsokat alakító konfliktusokban. Gyanítom, hogy más megfontolások mellett ezért is van, hogy a film első számú hőse nem az egykori köztársasági elnök, hanem Andrássy Katinka. Így válik ugyanis személyesebbé s bizonyára átélhetőbbé is a film drámája, a harc a családdal, a társadalommal, a korral. A fiatal, a majdani „vörös grófnő” eleinte inkább csak renitens úrilány, semmint tudatos lázadó, csak amikor Károlyi Mihály iránti szerelme elmélyül, akkor kötődik egyéni küzdelme, először alig észrevehető, de egyre erősbödő szálakkal a politikához. A szerelem valamilyen formában, a maga sajátos módján mindig lázadás is, hiszen egy korábbi helyzet, állapot megváltoztatását kívánja. Kovács András A vörös grófnőben – legnemesebb irodalmi hagyományainkat követve – tudálékosságtól mentesen ábrázolja az egyéni sors összefonódását a köz ügyeivel, a szerelem és a politika kettősének ihlető erejét. S halványan, közvetett utalásokba bújtatva arra is rá akarja ébreszteni a nézőt, hogy személyes, ahogyan mondani szokás: magánéleti döntései szoros összefüggésben vannak társadalmi szerepeivel (és viszont). Hogy a szülők éa gyermekeik veszekedéseiben, a családi perpatvarokban gyakran és rejtetten különböző világfelfogások csapnak össze, s hogy a konvenciókat figyelmen kívül hagyó szerelmesek nemcsak egy-egy skandalum botrányhősei, hanem olykor egy másfajta (új?) etika hírnökei is. A vörös grófnőben talán kissé idealizáltnak tetszik a Károlyi házaspár kapcsolata s harca, de úgy vélem, a rendező számára nem e kapcsolat minősítése, hanem létezésének, a fenti összefüggés érvényességének, a „kint” és a „bent” egymásrautaltságának kimondása volt a fontos. S mintha hozzátenné: tudjuk, hogy reményeink bújócskát játszanak velünk, hol itt, hol meg ott tűnnek föl, de csak azok elől képesek elrejtőzködni (vagy épp azok elől lehet elrejteni!) kiknek hite földarabolható: jelenre és jövőre.
Bíró Miklós kamerája jól tolmácsolja a rendezői szándékot, sőt van a filmben egy-két igen emlékezetes beállítás is. Az az egyszerűségében is jelentésteli képsor, amelyben az aratók megállnak a munkában, hogy kalapjuk-emelve, hajlongva tisztelegjenek a véletlenül arra tévedt durcás gróf kisasszony előtt; – még Szőts István vagy épp Ranódy László látásmódját idézi. De a száz és száz liba közt hatalmas ezüsttálcával, méltóságteljesen, mondhatni fennkölten átgázoló, fekete ruhás inas képe már igazi bravúr, mert szürrealisztikus lebegése egyszerre groteszk és leleplező. De azt gondolom, hogy füllentenék, ha A vörös grófnő filmművészeti, filmnyelvi erényeit megkísérelném hosszasan és részletesen elemezni, még akkor is, ha Kovács András filmje minden bizonnyal megállja a helyét egynéhány, nálánál fiatalabb évjáratú rendező profizmust hajszoló, kommersz-versenyében. Kovács András egyébként – talán az egy Hideg napokat kivéve – nem készített olyan filmet, amelyet stílusbravúrként emlegetnénk. De épp ennyire igaz: nem készített egyetlen olyan filmet sem, mely ne lett volna közérdeklődésre érdemes. A vörös grófnő című filmjéből talán hiányzik az, amitől csillognak a mozivásznak, de megvan benne az, ami nélkül nem lehet élni.
Az életutak, a történelem tanulságai nem feltétlenül maiak, de mindig szólnak a mához is. A vörös grófnő képsorainak tarka kavalkádján át-átszűrődnek egy lét-forma körvonalai, mely magában rejti, ismeri a szót: tartás. (Talán nem véletlen, hogy az éppen Kovács András által megfilmesített Hideg napok szerzője, Cseres Tibor a közelmúltban Én, Kossuth Lajos címmel írt könyvet.) A vörös grófnő című Kovács András filmben nem a látvány a figyelemre méltó, hanem a közvetett polémia, mert hiteink lombtalanodásával dacol.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 725 átlag: 5.51 |
 |
|
