EldorádóHalálainkZalán Vince
Minden eladó – mondta húsz évvel ezelőtt egy Wajda-film címe. Ez a film annak idején egy nemzedék jelképévé magasodott színészegyéniség, Zbigniew Cybulski emlékének szentelt fájdalmas búcsú volt, de egy nem kevésbé fájdalmas korszak, az értékvesztés korának megfogalmazása is. Egy korszaké, amelyben kiárusíttattak az eszmék, a történelmi ideák, a hősök legendái, kiárusíttattak a személyiségek, hivatásuk kényszeréből vagy épp a züllöttség mindenmindegy önkéntességéből. Egy korszaké, amelyben csak markírozták a hűséget, a felelősséget, a szeretetet, egy korszaké, amelyben már nem ragaszkodtak senkihez és semmihez. Ez a fajta értékvesztési folyamat tűnik föl most ismét – természetesen más történetben, más formában – az Eldorádó című új magyar filmben. Rendezője, Bereményi Géza – első novelláinak tanúsága szerint – valószínűleg épp a Minden eladó elkészültének-bemutatójának idején élte át „a történelem szédületét” – Lengyelországban. Ez utóbbi persze mellékes körülmény is lehetne, de új, sorrendben második filmje alapján úgy tetszik nekem, hogy ez „a szédület” nem múlt el nyomtalanul. Sőt. Az Eldorádó jól észrevehetően nem vesz részt a kortársi filmművészeti csatározásokban. Nincs köze a filmművészeti avantgárdhoz, a filmi elbeszélést megújítani akaró törekvésekhez, de nincs köze az amerikai indíttatású neoklasszicizmushoz sem. Expresszivitása – ha épp nem hangsúlyozzák túl Kardos Sándor indokolatlan kamerarángásai, a beállítások és optikák keresettsége, a rafinált világítás – a közép-kelet-európai örökségből táplálkozik. A „személyre szóló”, kikerülhetetlen történelemről tanúskodik tehát a forma, a stílus is. Megkockáztatom: Bereményi Géza új filmjével Andrzej Wajda nyomdokain jár. Bizonyára lesznek olyanok, akik erőltetettnek érzik ezt a megállapítást, sőt, talán el is utasítják. Ám minden karakterbeli különbözőség s a minősítő összevetés képtelenségei ellenére magam mégis lehetségesnek találom. Mindenekelőtt egyfajta, sajátos perszonális humanista történelemszemlélet rokonsága alapján. Vannak rendezők, akik elméletileg közelítenek a történelemhez, strukturális szerkezetét, strukturális működését és törvényeit próbálják a film nyelvén megfogalmazni, mint például Jancsó Miklós; vannak, akik a történelmet feloldják a politikai törekvésekben, Kovács András jár így el gyakran. Nos, Bereményinél (ide értve most A tanítványokat is) a történelem jelen van a hősök mindennapi sorsában, jelen van választásaikban, jelen van cselekedeteikben és érzésvilágukban. Beépült mindennapi viszonyaikba. A rokonokhoz, a barátokhoz, a társakhoz fűződő kapcsolat nem egyszerűen két ember ilyen vagy olyan érzelmi töltésű viszonya. A rokonok, a barátok, a társak sorsa ugyanis egyszersmind a történelem „működésének” nagyon is kézzelfogható bizonyítéka, amely nemcsak át-átszínezi a személyes kapcsolatokat, hanem szinte eggyéolvad velük. Következésképpen a történelem nem azért veendő komolyan, mert fantasztikus, elképzelhetetlen vagy éppen elfogadhatatlan dolgokat produkál, hanem azért, mert a hősöket (ha tetszik: a rendezőt) személyében, sokszor legrejtettebb énjében érinti. Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy sok másfajta szemlélettől eltérően, ebben a szemléletben az úgynevezett (nemzeti) sorskérdések igen szoros összefüggésben állnak az etikával. Talán akként, ahogyan Dosztojevszkij mondta: az oroszok számára európainak lenni etikai kérdés. Más szavakkal: az etikai állásfoglalások egyúttal társadalmi érvényűek is, és fordítva: a társadalmi gyakorlat nem kerülhet szembe az ember, a humánum etikájával. Így például a társadalmi gyakorlatban megjelenő erőszak egyben az etikát is támadja, olykor létében fenyegeti az etikus embert. Feltehetően ez az oka annak, hogy az Eldorádó karakterisztikusan tér el a magyar filmek társadalomkritikájának fő jellemzőitől. Ebben a filmben – amely egyébként egy kereskedő és családja történetét meséli el 1945 és 1956 között – a hazugságok és az adott szó megtartása, a becsapások és a szolidaritás nem közönséges, „egyéni akciók”, hanem társadalmi jelentéssel bíró cselekedetek. A tettek nem választhatók el a történelem menetétől.
*
Értékvesztésről szóltam az előbb. Miután ezt leghamarabb és a legtriviálisabb módon a pénz értékcsökkenésében tapasztaljuk (napjaink mindennapos élménye), erre hagyatkozva az első pillanatokban azt hihetnénk, hogy az Eldorádó, melynek fő színhelye a piac, valamiféle illusztráció gazdasági bajainkról. Pedig nem erről van szó. Bereményi Géza nem kíván az új gazdasági mechanizmus kéretlen prókátora lenni. (Jóllehet, nyilván nem ellenzi azt.) Az értékvesztés bonyolultabb, belső folyamatai érdeklik. Az Eldorádó – műszóval: – rétegzettsége pontosan ezt szolgálja. A felszínen valóban a piac, a szabad értékcsere hektikus, tarka kavalkádját látjuk, az egyéni furfang, a rátermettség alpáriságában is megmosolyogtató példáit. Majd ahogyan a fanatizmus, gyakori társával, az erőszakkal embertelen és egyoldalú küzdelemben letöri és megsemmisíti a szabad kereskedelmet. Az értékirtás áldozatait az értékteremtés áldozatai követik. Ez utóbbiak története, akik a meggazdagodás minden reménye nélkül szállnak szembe a pusztító erőszakkal – (ki látott már lázadó kereskedőt?) – „vezetik át” a nézőt a film mélyebb dimenzióiba, amelyek határai ott kezdődnek, ahol a pénz hatalma véget ér. Számomra az Eldorádó – többek között – egyik fő trouvaille-ja, hogy jóllehet állandóan a pénzről szól, amit mond, az arra a világra vonatkozik, amelyben a pénznek nincs hatalma.
Az értékvesztés részben vagy egészben létvesztés is – olvasható ki az Eldorádó képsoraiból. Nem tudom, láttam-e magyar filmet, amely az alig több mint tíz év társadalmi lepusztulásának, elnyomorodásának, tragikus ellehetetlenülésének ilyen mély, egzisztenciális szempontú ábrázolatát nyújtaná. Hisz halottaink, halálaink tulajdonképpen mi vagyunk. „E1gázosították a mamát, Gréti” – mondja a film talán legmegrendítőbb epizódjában valaki, hogy azután az emlékül eljátszatott dal elhangzása után szájába vegye az öngyilkos revolvert. Fehér lepedőkkel takart gyermektetemek sorakoznak egymás mellett – elvitte őket a betegség, a nincs, a tehetetlenség. Halálraítélték és felakasztották. Kémkedésért – szól a rövid közlés, magyarázat nincs. A leghűségesebb, a legjobb barát egyszercsak lefordul a székről. Holttestek az utcán, kamaszok, alig-emberek esnek el a tűzharcban. S meghal a kereskedő nagyapa is, mert a történelmi idők nem hoznak orvoslást. Semmilyen értelemben. Elragadta hát őket a halál, ám mintha ma is cipelnénk magunkkal őket, mi, mai mozinézők.
*
Az Eldorádó központi figurájából, a piac nagytekintélyű kereskedőjéből, Monori Sanyi bácsiból – akinek szerepében Eperjes Károly az elmúlt évek talán legremekebb színészi alakítását nyújtja – persze nem egyszerre lesz, ahogyan ő mondja: szürke veréb. Különös, harcolni tudó és akaró figura, akiben ritka erővel egyesül a racionalitás és a szenvedély. Egész lényével, habitusával az élet pártján áll. Még a halálveszedelemből is visszaperli az unokáját. Ő hisz cselekvéseinek igazában, pontosabban csak abban hisz. Ellentmondást nem tűr, szeretete önző, majdhogynem kegyetlen. Ambivalens egyéniség tehát. Ez a kettős – színe és fonákja, vagy ekként rímelő – láttatás igen jellemző Bereményi rendezői munkájára. Egyazon jeleneten belül például Monori megpofozza asszonylányát, mert nem hajlandó a veszekedés közben földre hullott pénzt felvenni, majd bútort ígér neki és csókolgatja. Vagy „belső rímként” felerősítve a mondandót: korábban valaki – nem akarván feltűnést kelteni – nem hajlandó (csak erőszakra) autóján a kórházba vinni az életveszélyes állapotban lévő gyereket; – a kívül maradni elve, a megsokszorozott félelem később: 1956 októberében mikor már zajlik a tüntetés, még sokan húzódoznak, kimenjenek-e az utcára, avagy sem. Vagy például stílusvariációként: az egyik édesanya hisztérikus rohamban tör ki, amikor megtudja, hogy gyermeke meghalt – a másik némán elengedi az ajándékba hozott léggömböt. És sorolhatnám tovább a példákat. Mindennek következménye, hogy a rendező bújócskát játszat hangulatunkkal, érzelmeinkkel is. E tekintetben sokat csent el Fellini művészetéből. (Mint ahogy általában: a filmrendező Bereményi Géza nem kortársaitól tanul, hanem a nagy, idős mesterektől, mindenekelőtt Wajdától és Fellinitől.) E kettős rendezői „játék” nem öncél, hanem arra szolgál, hogy reális látásra, az élet élvezetétől nem idegen józanságra intsen. Az etikus tartás, mind személyes, mind „történelmi” értelemben önmagában ugyanis még nem biztosítéka a helyes cselekvésnek.
*
S ha már leírtam a szót: tartás. Az Eldorádó bizonyos értelemben nemzedéki film. A Cybulskik nélkül, a nagyapák nélkül felnövő nemzedék filmje. A kettétört életű szülők gyermekeié. Akiknek személyes vesztesége talán nem kevés, s talán nem is lebecsülendő. A legnagyobb vesztesége e nemzedéknek talán mégiscsak az, hogy nem sajátíthatta el időben az értékteremtés tudományát és erkölcsét. Mert nem tudhatta, hogy amit értékesnek deklaráltak, az megéri-e a másnapot, mert attól függött az érték, hogy ki milyen szempontból ítéli helyesnek, mert nem tudhatta, mihez igazíthatja önmagát, s mert sokáig nem tudhatta, hogy önnönmaga is érték. Hályogkovácsként, egyedül, magányosan, konok elszántsággal kellett magának megtalálnia e tudomány szépségét és etikáját. Talán ezért is ragaszkodik más nemzedékeknél jobban halottaihoz.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1444 átlag: 5.63 |
 |
|
