KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/október
A GYILKOS LELKE
• Mezei Sarolta: „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET] A slasher pszichológiája
NEKROLÓG
• Gazdag Gyula: Romvári József 1926–1911
MALICK
• Varga Dénes: A felperzselt Éden Terrence Malick: táj és természet
• Hubai Gergely: Mozart, Wagner, Zimmer Malick filmzenéi
IZLAND
• Tornai Szabolcs: Retrómorál Baltasar Kormákur
• Géczi Zoltán: Észak-déli átjáró Lélegezz!
• Pintér Judit Nóra: Sorsvesztők Izlandi vérvonal
A GYILKOS LELKE
• Szabó Ádám: Hideg, sötét csendben Bérgyilkosballadák
• Varró Attila: Öreg gyilkos Harry Brown
APOKALIPSZIS ÉS MELANKÓLIA
• Pintér Judit Nóra: A magányos bolygó Melankólia
• Baski Sándor: Az apokalipszis melankóliája Határhelyzetek
VALÓSÁGMÁSOLATOK
• Jankovics Márton: Megkettőzve Hasonmás-filmek
• Király Hajnal: A hely szelleme Utazások Itáliába
HATÁRSÁV
• K. Horváth Zsolt: Dada és humor A.E. Bizottság: Jégkrémbalett
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Az informáltság illúziója Gazdasági hírek
FILMHÉT
• Buglya Zsófia: Globálkolorit Osztrák Filmhét
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Ford Scorpio James Sallis: Drive
• Sepsi László: Amerikai kelepce Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!
KRITIKA
• Vajda Judit: Négy évszak meséi Mike Leigh: Még egy év
• Kovács Kata: Hideg sör, gyönyörű lányok Sofia Coppola: Made in Hollywood
• Gorácz Anikó: Iskolapéldák Iskolák és rendszerek
• Palotai János: Művészettörténet-írás kamerával A Nyolcak nyomában; Átrajzolt film
• Pápai Zsolt: Fertelmes felvilág A vizsga
MOZI
• Zalán Márk: Egy fehér, fehér világ
• Nevelős Zoltán: Animal Kingdom
• Alföldi Nóra: Őrült, dilis, szerelem
• Pápai Zsolt: Submarine
• Baski Sándor: Pótpasi
• Forgács Nóra Kinga: Angèle és Tony
• Roboz Gábor: Néma csönd
• Varga Zoltán: Végső állomás 5 – 3D
• Sepsi László: Végső állomás 5 – 3D
• Szabó Noémi: Jane Eyre
• Kovács Marcell: Cápák éjszakája 3D
• Tüske Zsuzsanna: Colombiana
• Varró Attila: Fertőzés
• Vajda Judit: A guardista
• Sepsi László: Johnny English újratöltve
DVD
• Varga Zoltán: Szex a neten
• Pápai Zsolt: Közös titkunk
• Sepsi László: Pokolba az élettel

• Vincze Árpád: Kutyahideg
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Szemle előtt

Eltékozolt fiúk

Schubert Gusztáv

Felülről nézve még megvolna a magyar film. A moziban ülve nagyobbnak látszik a baj.

 

Sokáig úgy hírlett, idén nem is lesz szemle. Nincs pénz. Aztán mégiscsak akadt valahol, mondják, az volt az ár, hogy költözzenek át a filmek a reprezentatív Kongresszusi Központba. Végtére is millennium van. Lehet ünnepelni. Jó is az, én azért egy csendesebb szemlével boldogabb lennék, megvárnám, míg ezeréves lesz a magyar film is. Az mindjárt itt van, már most sokkal idősebbnek látszik a koránál. Még mindig Jancsó Miklós a legfiatalabb magyar filmes, ami csak neki dicsőség, a szakmának szégyen. Vannak fiatal filmesek, de nincsen fiatal film. Évről évre csupa öreges munkák sorakoznak, csupa biztonsági kűrök, s ha valaki mégis gondol valami merészet, az egy év múlva már nincs is a pályán, kilökték vagy bedarálták, nem feltétlenül a pályatársak, hanem a körülmények. Kockáztatni biztos életveszély, szürkének lenni, semmirevaló átlagfilmet csinálni legalábbis kétesélyes. Ne legyen igazam, történjék csoda ezen a szemlén, de ha visszagondolok az elmúlt évekre, csak nagy nekibuzdulásokra emlékszem, de nem emlékszem semmiféle nagy áttörésre, új rajra, másként tapadó hajakra, új hullámra.

A magyar film sokadik perce, sokadik éve padlón van. Botrányra ok, nem ünneplésre. Csak épp a botrány minden szemlén elmarad. Fonák módon éppen azért, mert minden évben akad egy-két remekmű, egy-két nekifeledkezett filmes, aki még úgy emlékszik, hogy neki valami dolga van, azt kell filmre vennie – lesz, ami lesz –, amit még senki sem tudott, merészelt megmutatni őelőtte. Hát évente egy remekmű nem elég? A művészethez igen, a kultúrához kevés. Meg nem mondom, hogy mennyi film kell egy életképes filmkultúrához, de azt talán igen, hogy mennyi az édeskevés: tavaly tizenkét játékfilmből választhattak legjobbat a kritikusok, idén eggyel többől. Kész. Ennyi semmire nem elég. Csak a remekműre. Ha csak tizenkét játékfilm készül, akkor nincsenek műfajok. Nincs magyar komédia, nincs magyar krimi, nincs magyar zenés film, nem készülhet film a gyerekeknek, se a tizenéveseknek. Vagy, ha mégis, a versenynek lőttek, jobb kéz sakkozhat a ballal, a nyolcezres akadályfutó lekörözheti önmagát. (Így adódhat például, hogy az ügyeletes magyar közönségfilm mindig megdönti a nézettségi rekordot, legyenek mégoly befülledtek a poénjai, mert egyszerűen nincsenek versenytársai.) Ha nincs elég film, hol marad az élet vad szövevénye? A sokféle nők? A sokféle férfiak? A pesti zugok? A titkos vidékek? A magyar paraszt? A magyar munkás? A magyar yuppie? A magyar hajléktalan?

Ne áltassuk magunkat, a pénzmegvonás: cenzúra. Méghozzá szupercenzúra, amely már nem is a gondolatokat cenzúrázza, hanem magát az életet. Akinek A magyarok bejövetele oly igen kedves, hogy nem akarhatja, hogy minden évben elkészüljön a mozgókörkép A magyarok ittlétéről? Hogy minden évben honfoglalásra kényszerülünk, államot alapítunk? Akinek a „baloldali érték” a mindene, hogy nyugodhat bele, hogy üzemcsarnokot, munkást évszámra nem lát magyar játékfilmben?

De ez még csak a kezdet. Ahol pénzhiány van, ott pénzhiány van minden képben, minden fals párbeszédben, minden rosszul eljátszott szerepben. A pénzhiány öncenzúra is, méghozzá annak legalattomosabb formája, amikor az ember észre sem veszi, hogy behódolt a középszernek. A rendszerváltás óta eltelt tíz év magyar játékfilm-terméséből rá nem ismerhetünk majd ezekre az évekre; még a nagy művek is többnyire valahol máshol – a múltban, a mesében vagy az időtlen filozófiai térben – találják meg történetüket. Amivel semmi gond nincs, A részleg például a néhai szocialista Romániában játszódik ugyan, de 1994-ben nem akadt magyar film (azóta sincs), amely jobban belekotort volna abba a sűrű egzisztenciális félelembe, bűzölgő gyávaságba, amely már akkor majd mindannyiunknak a torkáig ért idehaza. De hol volt az A részleggel egyenrangú film, amely a korabeli magyar hétköznapokban mutatta volna meg, hogy a fortélyos félelem velünk maradt akkor is, amikor már nem a politika, hanem a pénz nyájas zsarnoksága egzecíroztatott bennünket? Az ötvenes évek óta nem éltünk meg ilyen drámai kort, hol maradnak a történetek? Tele van velük minden szappanopera és családi körbe szánt tanmese, de az nem sokat ér, a szappanopera legfeljebb regisztrálni tud, értelmezni nem, ahhoz ugyanis édeskevés az a száz típusmondat és tucatnyi szokványhelyzet, amivel az egész világot képzeli filmre venni. Hol vannak a magyar realisták, a magyar Ken Loachok, Mike Leigh-k, akik emberi sorsokat hoznak testközelbe, s nem példamondatokat skandáló virtuállényeket. Hol vannak a Bolse Vita párdarabjai?

És hol vannak a magyar szürrealisták? Akiknek filmjeiben ott vonszolódna felszabadítóan, röhejesen mindaz a képtelenség, amit a magyar rendszerváltás egybemixelt: micisapkát és szentkoronát, Petőfi-szobrot és szkinhedeket.

Nincsenek történeteink. Azaz vannak, de nem jutnak el a filmvászonig. A félelem és a kiábrándulás, akár az ötvenes években, épp a történeteket törli el, amikor senki nem ura a sorsának, filmszerepek sincsenek. Korunk egyedüli hősét, a gengsztert, akár Amerikában, nálunk is, az nyomja föl a hősi szerepbe, hogy a társadalmon, törvényen kívül él. Amibe Raszkolnyikov, Josef K. vagy a Kleist és Hajnóczy Kohlhaas Mihálya belefullad, abban ő otthonosan lubickol. Akkor most hogy lesz, Al Capone azt üzente, elfogyott a regimentje? Mindnyájunknak el kell menni? Nem kis részben azon is múlik, lesznek-e újra történeteink, hőseink. Nem államiak, nem alvilágiak, hanem mindennapi bátorsággal megvert, megáldott emberek. Talán, ha az eltékozolt fiúk visszatérnek, megcsinálják. Ez lenne az igazi közönségfilm. A visszafoglalt mozi – visszafoglalt élet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2822