Kritika

A szelíd teremtés

Kiúttalan

Forgács Iván

Szergej Loznyica megalázott, megnyomorított hősei a kelet-európai útvesztőben bolyonganak, a naturalizmustól csak egy lépés a szürrealitás.

Elsőre marketingfogásnak tűnik Dosztojevszkij kisregényéhez kapcsolni Szergej Loznyica 2017-es játékfilmjét. Abban ugyan nincs okunk kételkedni, hogy a forgatókönyvet még a nagy orosz klasszikus műve ihlette, de a filmet a legtágabb értelemben sem tekinthetjük adaptációnak. Ma játszódik, mások a szereplői, más a „története”, műfaja, szerkezete.

Leginkább egy közhelyes, ezerszer idézett mondás parafrázisával teremthetünk kapcsolatot a két Szelíd teremtés között: Mindnyájan Dosztojevszkij Szelíd teremtéséből bújtunk elő. Ami talán nem is olyan gyermeteg nyomvonal. Hiszen az eredeti mondást Dosztojevszkijhez kötik, aki úgy vélte: „Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő.” És ahogy haladunk az időben, folytathatnánk a behelyettesítést Gorkijjal, Platonovval, Szolzsenyicinnel, Suksinnal, Salamovval, Jerofejevvel. Nem általában az orosz realizmus nagyjaival, hanem azon íróival, akik rendkívüli erővel, földhöz vágó érzékletességgel tárták fel az oroszországi „megalázottak és megszomorítottak” hivatalnoki, külvárosi, vidéki, falusi, büntetőtábori világát.

Ebben a világban mozog Szergej Loznyica eddigi életműve. Térben, időben, szabadon. Amiből különös identitás jött létre. Hagyományos értelemben kelet-európainak, vagy inkább keleti szlávnak, politikailag aktualizálva orosz birodalminak nevezhetnénk, amelyben összemosódik Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország. A Szovjet-Belorussziában született, Kijevben és Oroszországban tanult, dolgozott, ukrán állampolgárságú rendező nevét háromféleképpen is írhatjuk-ejthetjük: Laznyica, Loznicja, Loznyica. Szjargej, Szerhij, Szergej.

2001-ben Németországba költözött családjával. Ezért a múltban disszidens vagy emigráns alkotóvá minősült volna. Ma azonban csak még nagyobb mozgástérhez jutott vele. Döntően nyugat-európai pénzből készítheti kelet-európai, orosz nyelvű filmjeit, amelyeknek határozott, de kulturált ellenzéki szellemisége egyelőre tűrhető Oroszország számára, jelen vannak az ottani forgalmazásban, fesztiválokon is. Olykor még rubelek is csöppennek a gyártásukba.

Loznyica filmes munkásságában lassan alkotói szemléletté, módszerré kristályosodik ez a sajátos identitású mocorgás: Akárhonnan indulsz, bármerre sodródhatsz, de ugyanoda jutsz. Talán ezer kilométerrel elcsúsztál, más helységben vagy, másik nő nem szeret, másban hiszel, mások aláznak. De mindegy. Átszakítottad a célszalagot a reménytelenségben.

Loznyica műszaki, matematikusi végzettséggel és pályakezdéssel a kilencvenes években váltott filmes területre. A moszkvai főiskola után dokumentumfilmjeivel szerzett nemzetközi elismerést. Nem az első játékfilmhez akart velük bejelentkezni, a műfaj elkötelezett, megszállott művelője mind a mai napig. Néhány év alatt egyedülállóan izgalmas, szociológiai szempontból is értékes anyagot hozott létre a kelet-európai vidék jellegzetes, kevéssé dokumentált élethelyzeteiről, társadalmi jelenségeiről. Nem annyira sorsok után nyomozott, hanem hétköznapi szituációk mélyébe hatolt, a törvényszerű kiszolgáltatottság, gyötrődésbe vetettség képi lenyomatát keresve bennük. Megannyi művész után ő is ráérzett, hogy ennek a világnak a létezés alapszintjén zajlódnak a nagy, embert próbáló történetei. Ezt mi is tapasztaljuk, elég felidézni, miről mesélünk legtöbbet egy oroszországi vagy ukrajnai út után. A gyönyörű nevezetességekről, tájakról, művészeti élményekről? Nem. Sokkal inkább arról, hogyan bolyongtunk a metró labirintusában, hogyan találtuk meg a sugárút másik oldalára vezető aluljárót, milyen volt trolin utazni, vonatra várni, jegyet venni valahova. Mindent felülír, hogy olyan világban jártunk, amely lépten-nyomon, bármiért próbára tehet minket.

Ne fárasszuk most magunkat annak magyarázgatásával, miért ilyen ez a kelet-európai élettér. Hogy a leszakadás, a tatárok, az európai periféria birodalommá erőszakolása stb… Interjúiban Loznyica is kipréseli magából ezeket a nem feltétlenül üres közhelyeket, de filmjei azt sugallják, hogy nincs igazi válasz a kérdésre, és a változásokhoz nem az szükséges, hogy megszülessen. Sokkal inkább az embertelenség minél harsányabb tudatosítása.

Ez a cél már játékfilmes próbálkozásokat is követelt. A bemutatkozás, a Boldogságom (Szcsasztyje mojo, 2010) úgy indul, mintha Loznyica csupán fikciós keretet keresne dokumentumfilmes énjéhez, megteremti saját alteregóját egy teherautó sofőrben, hogy útra kelhessen benne a vidék rejtelmes kietlenségébe. Dokumentarista epizódláncra számítunk, ám az utazás egyre sejtelmesebb napi eseményei, az útitársak régmúltba is elkalandozó történetei egy idő után szétfeszítik a szerkezetet. Loznyica nem tér ki a sodrás elől. Hagyja megölni a főhősnek vélt sofőrt, azaz addigi önmagát, és egy halálra vált, szótlan figura képében átlép egy téli világba, amely mitikus szintre fagyasztja a napi életben maradásért folytatott küzdelem kegyetlenségét. Aprólékosan felépített, naturalista életképei szimbolizmusba csapnak át, végletekig fokozódik bennük az erőszak közönségessége. Amire a második főhősnek egyetlen, ösztönös válasza van: végezni mindenkivel.

A Boldogságom eredeti, felkavaró erejű építkezése egyértelműen az európai artfilm meghatározó egyéniségei közé emelte Loznyicát. Nem meglepő hát, hogy ki akarta próbálni magát tisztább, hagyományosabb játékfilmes keretek között is. 2012-ben elkészítette Vaszil Bikov egykor tabudöntő, a németekkel való kollaboráció erkölcsi-lélektani kérdéseit feszegető háborús kisregényének adaptációját. A Ködben (V tumanye) is erőteljes alkotásnak bizonyult, könnyedén végigjárta a fesztiválokat, de Larisza Sepityko Bikov-feldolgozása, a Kálvária (Voszhozsgyenyije, 1976) után semmi újat nem tudott hozzátenni a témához. Nem jelentett előrelépést, ami elég is volt Loznyicának ahhoz, hogy ne erőltesse ezt az irányt.

A szelíd teremtés egyértelmű visszatérés a Boldogságom szemléletéhez, ábrázolásmódjához, de rendezettebb formában, egyértelműbb felkiáltójelekkel. A rendező ezúttal Dosztojevszkijtől rugaszkodik el, a jelenbe rántja szegénységtől fogant hősnőjét, majd kilöki történetéből, és belőle is a kelet-európai nyomorúságban hánykolódó figurát csinál. Mozgásterét azonban leszűkíti, és világos dramaturgiai fonalat ad a kezébe. Abba kell botladozva belecsavarodnia. A szelídnek mondott, de inkább szűkszavú engedelmességbe kalapált, kemény arcú nő a férjének akar csomagot vinni a börtönbe. Ám útját állja a hatóság, nem hajlandó átvenni a küldeményt, és semmilyen információt nem ad arról, hol is van a férfi. Jöhetnek hát a végtelen, egymásnak zsákutcákat alkotó kerülőutak. Torzult külsejű segítőkkel, akik mindent megígérnek, de csupán újabb megalázó helyzeteket tudnak teremteni.

Mindebből fokozatosan egy periférián vegetáló, szélsőségektől lüktető, erőszakba kapaszkodó világ panoptikuma rajzolódik ki. Az orosz, ukrán filmben nem ismeretlen a valóságnak ez a megközelítése. Gondoljunk a Zéró város (Karen Sahnazarov, 1988) abszurdba hajló realisztikus pamfletjére, Kira Muratova filmjeire (Végelgyengülés, 1989, Másodrangú emberek, 2001) vagy Kirill Szerebrennyikov Téli utazására (2008). Nemzetközi összehasonlításban pedig Tarantino vagy Kusturica világát említhetnénk fontos előzményként. Ám míg ezeknél a törekvéseknél meghatározó a közvetlen, jól leírható stilizálás, Loznyica életképeit teljesen valószerűnek érezzük, és csak lassan, hatásfokozó halmozódásuk közben csapnak át szürrealitásba. Egyszerre van jelen bennük a szimbolizmus, a helyenként szatirikus naturalizmus és a dokumentarizmus. Az összhatás sokkoló.

Kiszolgáltatott emberek döbbenetes kórusművét látjuk. Ott tolonganak az autóbuszon, az időtlenségtől kókad alvásra a fejük a vasúti váróteremben. Türelmetlen bizonytalanságban téblábolnak a börtönhatóság „ügyfélszolgálatán”. Belegörnyednek a kéréseiket könyörgéssé préselő ablakocskába, amelyet bármikor lecsaphatnak előttük. És ha bármilyen kis hatalomhoz jutnak, saját alávetettjeiken állnak bosszút az elszenvedett megaláztatásokért. Este pedig jöhet a tivornya felszabadító erőszakossága, ecetes uborka szagú testekkel.

Valamelyik panelház hátsó udvarában működik egy civil segélyszervezet is. Lelkes aktivista bogarászik a kérelmek, panaszok papírhalmazában. Az ő küzdelmét is felemésztik a bénító bürokratikus formák. A gyűlölködő közeg pedig fasisztát lát benne.

Loznyica tisztában van vele, hogy ezt a kálváriát nem lehet hagyományos módon lezárni. Vesz egy mély levegőt, és ellöki világát a harsány szimbolizmusba. A hősnőt váratlanul ünnepségre csábítják a vasúti váróból. Szürreálisra stilizált térben ott ülnek segítői – a helyi kiskirálytól a civil aktivistáig – a hatalom terített asztalánál, és számot adnak a vidék szovjetes káderkülsejű (Malenkovot idéző) urának tetteikről, odaadásukról. Vállaltan didaktikus, aktuálpolitikába mártott összegzés. De a térség rendszereiben egyre erősödő autokrácia, a területi revízió, az orosz-ukrán fegyveres konfliktusban elfolyó vér teljesen indokolttá teszi ezt a megoldást. Itt már valóban nincs idő semminek a megértésére. Szembesülni, szörnyülködni kell. Tudatosítani, mivel kéne egyszer leszámolni. ha fontos még a szabadság, az emberi méltóság és kiteljesedés.

A SZELÍD TEREMTÉS (Krotkaja) – orosz, 2017. Rendezte és írta: Dosztojevszkij nyománl Szergej Loznyica. Kép: Oleg Mutu. Szereplők: Vaszilina Makovceva (Szelíd teremtés), Lilja Akedzsakova (Emberjogi aktivista), Valeriu Andriuta (Kékarc). Gyártó: Slot Machine. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 143 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 52-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13620

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -