KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pop art töredékek

Andy Warhol hipersztár

Beke László

 

Egy olyan művész filmalkotói munkásságáról lesz az alábbiakban szó, akinek hírneve lassanként már Salvador Dalíéhoz hasonlítható: a magasfokú mesterségbeli tudás és az újító szellem mellett mindkettőjüket az extravagáns megnyilatkozások sokasága burkolja valamilyen legendisztikus ködbe. Amíg Dalí életműve a szürrealizmussal fonódott össze, addig Warhol a pop-artnak vált talán legmarkánsabb egyéniségévé. Legjellemzőbb művei a hatvanas években keletkeztek.

Andy Warhol 1930 körül született Pittsburgh-ben (sohasem vallja be az igazi dátumot), cseh bevándorlók gyermekeként. Apja bányász volt; angolul csak törve beszélő anyjához való ragaszkodásáról gyönyörű anekdoták szólnak. Rajzolni tanult a Carnegie Institute of Technology-ban, majd a 40-es évek végén (?) New Yorkba költözött. Az 50-es évek azzal teltek el, hogy divatrajzolóként bedolgozta magát néhány vezető magazinhoz (Glamour, Vogue, Harper’s Bazaar), világkörüli útra indult Japántól Firenzén át Amszterdamig (1956) és kiadott néhány rajzkönyvet (25 Sam nevű macska meg egy kék cica; Arany Könyv;), 1959-ben a New York-i Bodley Gallery kiállította aranyozott cipő-terveit.

Ekkoriban már érződött a pop-art előszele. Warhol felnagyított képregénykockákat festett, egyelőre nem túl nagy sikerrel. Majd az anekdota szerint egy barátnője 50 dollárért eladott neki egy ragyogó ötletet: fessen bankjegyeket! Állítólag ugyanettől a hölgytől származott a Campbell’s leveskonzerv-doboz mint téma ötlete is (immár ingyen). Ettől kezdve sorra megjelennek harsányan banális, jellegzetesen „pop” tárgyai: a kólásüveg, a banán, a Brillo-doboz, a tehénfej, a virág stb., egyedül, vagy egymás mellé sorakozva; másrészt az újságokból kifotózott katasztrófaképek, villamosszék, körözött bűnözők fényképei; harmadrészt – az előzőekkel teljes összhangban – a sztárfotók: Marilyn Monroe, Elvis Presley, Liz Taylor... A megfelelő technika a szitanyomat, azaz szerigráfia, mert minden sokszorosítva van, harsány és személytelen, minden a Factorynak ( Üzemnek ) nevezett műteremben, egyszersmind Warhol és munkatársai lakhelyén készül. Warhol híres lesz, s 1962-től részt vesz a pop-art minden jelentős kiállításán. Ekkortájt kezd a film iránt is érdeklődni, s ez az érdeklődés az évtized közepe táján csaknem kioltja képzőművészeti tevékenységét. 1966-ban bemutatja a terem közepén lebegő, ezüstös csillogású, héliummal töltött Felhőit. Ritkábban portrémegrendeléseket is vállal – iszonyatosan magas összegekért. Az underground sztárja szupersztárrá válik, s e szereptől, ha akarna sem tudna többé megszabadulni.

De nem akar. Noha az „amerikai életformát” egyszerre magasztaló és rafináltan kritizáló alapgondolatait már két évtizede megfogalmazta, időről időre azóta is rendszeresen meglepi valamilyen újdonsággal a közönséget. Újdonság az is, hogy újra megfesti régebbi munkáit, mint néhány éve tette. A gépiesség jegyében rengeteg magnóinterjút készít, ezeket olykor könyv formában is kiadja. Rendszeres folyóiratot is indít, Interview címmel. Polaroidfotókat készít ezerszámra, a „társasági életről”. Időnként megfogalmaz festett alapra szitázott képein olyan témákat, mint a koponya vagy a sarló és kalapács, Mao elnök vagy a XX. század leghíresebb zsidó személyiségei, Uncle Sam, vagy de Chirico késői festményeinek átköltései, esetleg – mint legutóbbi NSZK-turnéja során – a távolabbi és közelebbi német múlt emblémává rögződött képei: Goethe Campagnában, a berlini olimpia, Joseph Beuys portréja stb. Warhol mindig ugyanazt csinálja (mint egy gép), s közben bizonyosak lehetünk abban, hogy ebből a monotóniából újabb és újabb meglepetések fognak kivillanni.

Nem vállalkozom Andy Warhol filmművészetének szakszerű elemzésére, mert nem láttam minden filmjét, s amit láttam, azt is elég régen. „Termelésének” csaknem teljes egésze már a múlté: a 60-as években készült munkáival Warhol az underground film klasszikusának számít. A Flash-től kezdve (1968) már csak producere a nevével jelzett filmeknek. (Az már külön téma, hogyan érvényesíti mégis minden egyes későbbi „mozifilmjében” a saját, összetéveszthetetlen Warhol-image-ét.) Mégis érdemesnek láttam nyilatkozatokat, kritikákat, visszaemlékezéseket előbányászni, mert a filmek ismerete nélkül is informatívak és – merem remélni – megőrizték frissességüket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 28-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6376