KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/július
SIDNEY LUMET
• Takács Ferenc: A rutin varázslója [RÉSZLET] Sidney Lumet 1924-2011
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Filmrendszerváltás Filmesek az új filmgyártási struktúráról
• Pápai Zsolt: Fűzfapoéták és háztáji zombik Kísérleti és kisjátékfilmek
• Gorácz Anikó: Rabszolgasors Csicska
SIDNEY LUMET
• Orosdy Dániel: Árnyékvonal Gyöngyszemek a Lumet-életműben
• Pápai Zsolt: Sötétség és köd Harlemben Sidney Lumet: A zálogos
CIRKUSZFILMEK
• Szabó Noémi: Sátor-ponyva Cirkuszfilmek
• Sepsi László: Teleapokrif Carnivale – A vándorcirkusz
LATIN MOZI: MEXIKÓI ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Két golyót a tábornok úrnak! Mexikói vadnyugat
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Varró Attila: Homo Luchador Mexikói szuperhősök
• Nevelős Zoltán: Embervadászat Vagyunk, akik vagyunk
DIGITÁLIA
• Szabó Z. Pál: A filmidő A 3D-mozi és a negyedik dimenzió keresése
ŐSESZTÉTIKA
• Bárdos Judit: A filmszem többet lát A korai filmelméletek
• Szíjártó Imre: A tizedik múzsa születése Karol Irzykowski
• Margitházi Beja: Ismeretlen ismerős A tizedik múzsa
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Gaga Horror Picture Show Sztár-imázs
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Árral szemben Udine
• Varga Balázs: Társadalmi térben Wiesbaden – goEast
KRITIKA
• Horváth Eszter: A lélek antropológiája Attenberg
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Magányos és gyanakvó Saverio Costanzo: A prímszámok magánya
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Fair Game
• Pálos Máté: Amador
DVD
• Varga Zoltán: Wallace és Gromit: A teljes gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Francia szépség
• Sepsi László: Állj mellém!
• Tosoki Gyula: Veronika meg akar halni
• Alföldi Nóra: Tigrisek földjén
• Vincze Árpád: Manolete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Private Life

A család kicsi petesejtjei

Kovács Kata

Tamara Jenkins „lombikos anyukaként” mutatja meg a meddőség kríziseit.

 

Ma nyolcból egy párt érint a népbetegségként is emlegetett meddőség problémája, a születő gyermekek öt százaléka pedig lombikprogramban fogan. Margaret Atwood nyolcvanas években írt disztópiájának, A szolgálólány meséjének meddővé váló emberiség-rémképe egyre elevenebb.

Tamara Jenkins hiperérzékeny és –intellektuális alkotó, személyes hangvételű és ihletésű Netflix-dramedy-jét teljes egészében a meddőségkezelés témájának szenteli. Hősei az East Village-ben élő, bohém művészházaspár, Rachel (Kathryn Hahn) és Richard (Paul Giamatti), akik maguk is jól ismerik A szolgálólány meséjét, saját, olykor bohózatba illő lombik- és örökbefogadási kálváriájuk közepén utalnak is a regényre. Rachel és Richard negyven felettiek, ezért minden a fogantatás útjában áll: a koruk, a karrierjük, a biológia, a politika, a klímaváltozás, na meg a szorongás.

Jenkins előző, Oscar-jelölt filmje, az Apu vad napjai óta eltelt 11 évben maga is „lombikos” anyuka lett, ám a Private Life-ot nem csak az átható személyes indíttatás különbözteti meg, hanem az is, hogy a rendező a családi kapcsolatok korábbi két filmjében megkezdett feltárását jóval árnyaltabban folytatja. Míg az Apu vad napjaiban egy szintén középkorú, urbánus értelmiségi testvérpár a haldokló édesapját próbálja méltó körülmények közé elhelyezni és közben a kapcsolatukat rendezni, a mostani film ugyancsak a múlandóságot helyezi a középpontba, csak épp nem az öregség, hanem a nemzés oldaláról. A Beverly Hills csórói (1998) egy vándoréletet élő, anya nélküli nukleáris család története, ahol (mint a mostani filmben is), a gazdag nagybácsi és egyszerre sokat látott és hamvas lánya borzolja a kedélyeket. A legelső film kamasz lánya mostanra jóval komplexebb figura, akit ugyanúgy elsősorban a szexualitás és az önállósodás foglalkoztat, de fogadott szüleihez hasonlóan maga is allűrökkel bőségesen teleaggatott nagyszájú értelmiségi, Rachel és Richard pedig az Apu vad napjai testvérpárának leszármazottai, maguk is intimitásra kiéhezett útkeresők.

Hogy a Private Life nem csak a lombikprogramról szól, ez többek közt a nagycsaládi tematika beépítésének köszönhető, kevés összetettebb, maibb és helyzetspecifikusabb konfliktus létezik ugyanis, mint hogy egy petesejt-donort kereső pár választása végül egy fiatal családtagjukra esik, aki tapasztalatlanságából fakadóan ráadásul nehezen méri fel a puszta sejtadományozásnak látszó folyamat lelki (és biológiai) vetületeit. A szimbolikus nyitójelenetben Richard hálószobájuk félhomályában egy hatalmas injekciós tűt döf feleségébe, exponálva a film központi motívumát, a feje tetejére fordult világot, melyben már a legegyszerűbb emberi funkciók is a normálistól eltérően működnek. A gyereknemzés már távolról sem két, szeretetben élő ember legszentebb magánügye, hanem puszta kémiai folyamat, mely jobb esetben csak közömbös tudósok, rosszabb esetben egy harmadik fél – donor, bér- vagy örökbeadó anya – jelenlétében zajlik. A film a harsányul közhelyes indítás – látványra is abszurd meddőségi klinika a beöltöztetett, Xanax-függő házaspárral, akik a helyzet abnormalitásán háborognak – után hamar megtalálja a saját hangját, mely a borús tematika és a vállalt „happy baby end”-ellenesség dacára nagyon is optimista. Jenkins mélyen hisz az emberi kapcsolatokban, azok megjavíthatóságában, a krízisek túlélhetőségében, az egymásba vetett hit és szeretet erejében. Rachel és Richard megszeretik az életükbe belépő lányokat (akik, ironikus módon, inkább lehetnének saját gyerekeik, mint szülőtársaik), végigélik a lombikosok jól ismert kríziseit, a cserbenhagyó örökbeadótól a sikertelen beavatkozáson át egészen az adoptálási folyamat újraindításáig, saját szexuális életük kiégését, a klasszikus depressziós tüneteket és óriási utcai veszekedéseket. Mi pedig mindeközben megszeretjük őket.

A rendező kiváló pszichológiai realizmussal, pergő dialógusokkal, sok humorral és bár nem túl eredeti, nem túl mély, mégis nagyon érdekes karakterekkel dolgozik, ezen kívül zseniális színészeket bíz meg (a korábbi filmekben Alan Arkin, Laura Linney, Philip Seymour Hoffman). Jenkins talán nem az amerikai független mozi legeredetibb alkotója, de tízévenként elejtett filmjei nagyon is felfelé ívelő pályaképet rajzolnak, a Private Life pedig a mindig naprakész Netflix kurrens témákat körüljáró indie darabjai közül messze kiemelkedik.

 

Private Life – amerikai, 2018. Rendezte és írta: Tamara Jenkins. Kép: Christos Voudouris. Szereplők: Cathryn Hahn (Rachel Biegler), Paul Giamatti (Richard Grimes), Emily Robinson (Charlotte Grimes), Molly Shannon (Cynthia), John Carroll Lynch (Charlie). Gyártó: Likely Story / Netflix. 123 perc.

 

 



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14017