KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/június
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Nulla év Játékfilmek
• Zalán Vince: Temperálunk, temperálunk Dokumentumfilmek
• Báron György: Izmos királylányok Animáció
JAPÁN VS. GODZILLA
• Lovas Anna: Múltunk romjain Japán földrengésfilmek
• Horváth Eszter: Az ökopunk sensei meséi Miyazaki és a természet
APATOW-HUMOR
• Alföldi Nóra: Infantilizálódva Judd Apatow
• Csillag Márton: Kapunyílási pánik A Másnaposok-szindróma
KALÓZFILMEK
• Géczi Zoltán: Feketeszakáll és kompániája Kalózok a moziban
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Árva Márton: Túlélés és újjászületés Új mexikói filmek
• Tornai Szabolcs: Mexikó felett az ég Carlos Reygadas
• Sepsi László: A Gonosz új ruhája Mexikói kartelmozi
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: A néző kép A szubjektív beállításról
• Szabó Zsolt Szilveszter: Tükör-képek Tarkovszkij kamerája
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Elszakadás Titanic
KÖNYV
• Roboz Gábor: Alvilági bédekker 101 gengszterfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Visszaúton Fricivel T.Ú.K. – Tanár úr kérem!
KRITIKA
• Roboz Gábor: Elrendelt rabiga Kazuo Ishiguro – Mark Romanek: Ne engedj el!
• Kovács Kata: A nagy trip Enter the Void
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Benda Bilili
• Vincze Teréz: Nader és Simin
• Pálos Máté: Rio
• Baski Sándor: Felperzselt föld
• Vajda Judit: Gianni és a nők
• Pálos Máté: Ketten a hullámban
• Alföldi Nóra: Koszorúslányok
• Parádi Orsolya: Mosás, vágás, ámítás
• Kovács Marcell: Thor
DVD
• Pápai Zsolt: A szabadság határai
• Tosoki Gyula: Sanghaj
• Kovács Marcell: Franco Nero rendőrfilmjei
• Alföldi Nóra: Díva
• Csillag Márton: Lázongó ifjúság
• Sepsi László: Véres karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Nem zombi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Égi többszörös

Reményi József Tamás

Mesefalvak az isten háta mögött s az isten színe előtt.

 

Minden tévésorozat, természete szerint, romlandó. Amikor már nem az eredeti ötlet diktálja a dolgokat, hanem a prolongálásra késztető siker, az invenció munkálta panelek helyébe rutin-panelek kerülnek. így van ez a Miért éppen Alaszka? című termékkel, amely azonban még a végét járva is szívderítőbb, mint az összes xena és xalma együttvéve.

Mondhatják persze, hogy a szívderítés réteg-függő fogalom, s a Gazdagok és szépek rajongóit éppoly hiábavaló volna az Alaszka iránti lelkesedésre biztatni, akár a Conan, a barbár híveit egy Woody Allen-komédia élvezetére. Ám az Alaszka a maga relatív népszerűségét a szokásosnál több ízlésirányból „szedi össze”, és a legtöbbet valósítja meg abból a hol üzleti, hol ideológiai vágyálomból, amely a színvonalas szórakoztatás egyetemességét célozza. Szintetizáló jellegével még leginkább a Vészhelyzetre hajaz, amely – Spiró György pontos diagnózisa szerint – azért jobb a többi sorozatnál, mert „az amerikai álom és az amerikai realitás legkedvezőbb vegyülete”, s úgy működőképes, mint „a szoc-reál kapreál változata”. A különbség az, hogy az Alaszka ezeket a kevercseket idézőjelek közé teszi, önmagukra reflektáltatja, tehát minden elemük szemlélhető az amerikai élet ironikusan rajongó ábrázolataként is, meg az amerikai életet behálózó mítosztermelés paródiájaként is. Ez persze csak művészi koncepcióként lehetne ilyen eltökélt, a századvégi esztétika új közhelyeinek tévéipari alkalmazásában diszkrétebben (megalkuvóbban) jelentkezik. Mi mást tehet a posztmodern, ha szappanopera akar lenni. Így létrejön a stílusteremtő Twin Peaks-hez képest jámbor, a mezőnyhöz képest viszont intellektuális játéktér, amelyen sokféle néző érezheti otthon magát.

Otthon. Ez amúgy is kulcsszó az Alaszka esetében. Míg a Twin Peaks arról szólt, hogy a banalitások és infantilizmus mélyén elroncsolt lelkek, eltorzult kapcsolatok szövevénye rejlik, s hogy a virtuális (film-, tévé) közérzet – egy hihetetlenül eklektikus halmaz-törmelékei menthetetlenül összekeveredtek a valóságos(?) szerepjátékokkal, addig az Alaszka ugyanezt a logikát pozitív előjelűre váltja: az összegabalyodás áll, de a banalitás és infantilizmus bensőséges emberi erőt birtokol. Kimenti hőseinket a slamasztikából. Itt kölcsönös megértés munkál, mindenekelőtt a sorozat készítői „megértőek”: nincs olyan különcség, vágykép, múltból cipelt trauma vagy jövőbe mutató rögeszme, etnikai, kisebbségi kuriózum, másság, amellyel ne találkozott volna már a néző a mindenkori tömegkultúrák rengetegében, s amellyel ne lehetne felruházni egy elképzelt közösség tagjait úgy, hogy kedélyesen megférjenek egymással. Mesefalu az isten háta mögött, zárt szerkezet saját éghajlattal, saját hiedelemvilággal, szokásokkal, szabályokkal (indiánosdi), és ugyanakkor provincia, ahová a civilizáció minden áldása és baromsága beszüremlik. Hierarchiája csúcsán nem is állhat más, mint olyan megátalkodott tősgyökér, aki azonban egykori űrhajósként(!) újgazdag. Hierarchiája alján nem is állhat más, mint az idecsöppent, próbákra kényszerülő idegen. S ez az orvosfiú hangsúlyozottan New York-i, hangsúlyozottan más hitű, hangsúlyozottan értelmiségi – azaz megvan minden adottsága, hogy az ő szemével annak lássuk e világot, ami: beprogramozott kalandjátéknak, az otthonérzet nintendójának.

Persze erről a nintendóságról csak addig társaloghatunk ilyen nyugalmasan, ameddig képzeitnek és valóságosnak a gubancát az előbbiben vizsgáljuk. Sokkal zavarba ejtőbb, sőt szorongatóbb, ha egyszer csak egy valódi Alaszka-képlettel találkozunk, olyan mesefaluval, amelynek állnak a falai, amelynek lakói fölépítették elszigeteltségük díszleteit, csak épp nem az isten háta mögött, hanem Isten színe előtt érzik magukat. A National Geographic csatornáján találkozhattunk velük, a mormon szekta mai követőivel.

Kissé félrevezető címe (Tőbbnejűség) ellenére a Channel Four korrekt dokumentumfilmjének alkotói igen tapintatosan firtatták, ami a tolakodó közvéleményt a leginkább foglalkoztatja. De nem rajtuk múlt, hogy meghökkentően keveset tudtak feltárni a poligámia vallási elvei, az „égi többszörös házasság” ideája mögött a férfiúi és asszonyi magatartás hétköznapjaiból. Ahogy e férfiak és asszonyok sorra a kamera elé álltak, és készségesen, póztalanul, (a szektavezető kivételével) ál-pátosz nélkül nyilatkoztak, a nézőben nőttön nőhetett a hiányérzet: ezek az emberek nem beszélnek magukról. Nem magukról beszélnek, hanem arról a kiegyensúlyozottságról, boldogságról, amit elképzeltek. Arról az önszuggesztióval karban tartott állapotról, amelyben megoldottnak érzik az életüket. Nem állítom, hogy ne lehetne harmónia ebben a családmodellben – leginkább épp az a feleség hitette el ezt velünk, aki elég bátor volt a féltékenységről néhány elkapkodott szót ejteni. De rémületes látvány az a meggyőződés, hogy bármely családmodell, hit- és életközösség falansztere önmagában és egyszer s mindenkorra választ adhat kétségekre, válságokra, csalódásokra. Hogy egy tévéprédikátor-fazon rendezte, életre kelt szappanopera sémáiba, kereteibe bele lehet szorítani a sorsot.

Pedig, lám, lehet. A Channel Four csoportképén a derék férfiak („Jézus apostolai”) mellől az asszonyok sora, mint megannyi életre kelt kocsmáros Sally és repülős O’Connel tekint ránk.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4613