KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/június
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Nulla év Játékfilmek
• Zalán Vince: Temperálunk, temperálunk Dokumentumfilmek
• Báron György: Izmos királylányok Animáció
JAPÁN VS. GODZILLA
• Lovas Anna: Múltunk romjain Japán földrengésfilmek
• Horváth Eszter: Az ökopunk sensei meséi Miyazaki és a természet
APATOW-HUMOR
• Alföldi Nóra: Infantilizálódva Judd Apatow
• Csillag Márton: Kapunyílási pánik A Másnaposok-szindróma
KALÓZFILMEK
• Géczi Zoltán: Feketeszakáll és kompániája Kalózok a moziban
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Árva Márton: Túlélés és újjászületés Új mexikói filmek
• Tornai Szabolcs: Mexikó felett az ég Carlos Reygadas
• Sepsi László: A Gonosz új ruhája Mexikói kartelmozi
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: A néző kép A szubjektív beállításról
• Szabó Zsolt Szilveszter: Tükör-képek Tarkovszkij kamerája
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Elszakadás Titanic
KÖNYV
• Roboz Gábor: Alvilági bédekker 101 gengszterfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Visszaúton Fricivel T.Ú.K. – Tanár úr kérem!
KRITIKA
• Roboz Gábor: Elrendelt rabiga Kazuo Ishiguro – Mark Romanek: Ne engedj el!
• Kovács Kata: A nagy trip Enter the Void
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Benda Bilili
• Vincze Teréz: Nader és Simin
• Pálos Máté: Rio
• Baski Sándor: Felperzselt föld
• Vajda Judit: Gianni és a nők
• Pálos Máté: Ketten a hullámban
• Alföldi Nóra: Koszorúslányok
• Parádi Orsolya: Mosás, vágás, ámítás
• Kovács Marcell: Thor
DVD
• Pápai Zsolt: A szabadság határai
• Tosoki Gyula: Sanghaj
• Kovács Marcell: Franco Nero rendőrfilmjei
• Alföldi Nóra: Díva
• Csillag Márton: Lázongó ifjúság
• Sepsi László: Véres karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Nem zombi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Zorro álarca

A tőr és a maszk

Varró Attila

A Róka legújabb története szerint nem a személy, hanem a maszk a lényeg. A legenda bárkiből hőst csinálhat.

 

Borges egyik legismertebb novellájában az ír uralkodó győztes clontarfi csatája után dicső feladattal bízza meg udvari költőjét: olyan csodálatos hőseposzban kell megörökítenie a diadalt, amely egyaránt halhatatlanná teszi alkotóját és főszereplőjét. A bárd első műve, egy klasszikus szabályokat követő eseményhű krónika nem nyeri el megbízója tetszését, aki ezüstből készült tükröt nyújt át a beígért fizetség helyett. A második költemény szabálytalan formájú, rejtélyes és öntörvényű újítás, hallatára elsápad az udvar, az elégedetlen királytól azonban csupán egy aranymaszkot érdemel. Tükör és maszk kettősége egyaránt tekinthető a századforduló művészetének dilemmáját, illetve a tömegkultúrát elárasztó skizoid hősök Janus-arcát szemléltető jelképnek (elég Magritte Fantomasára, vagy a Vámpírok című Feuillade-film Irma Vepjére gondolni), amelynek szimbólum-körébe halálakor az argentin író személyesen is bekerült A rózsa neve Vak Könyvtárosaként. Borges nem az egyetlen latin-amerikai tagja a modern nyugati mitológiának: körülbelül az avantgarde mozgalmakkal egyidőben Hollywoodban megszületett egy bátor mexikói szabadságharcos, aki forradalmár honfitársaitól – Zapatától, Pancho Villától vagy a Mexikó Robin Hoodjaként ismert Salamon Maria Picótól – eltérően kitalált hős, mégis (vagy éppen ezért) ezerszer híresebb bármelyiküknél.

Don Diego de la Vega (alias El Zorro, a Róka) nem őslakos kreol, sem kényszerűségből fegyvert ragadó földműves-partizán. A vén Európával végleg szakítva érkezik Új-Spanyolországba: kalandot és nemes küldetést kereső romantikus kalandor, Thomas Paine és Lord Byron szellemi rokona. Felvilágosult arisztokrata, egy nagy múltú, mégis ismeretlen világból, amelynek távolsága misztikus idegenséggel ruházza fel alakját. Ezt az idegenséget sugallja megformálóinak nagy része is: a mediterrán filmváltozatok német westernekből importált főhősei (Dean Reed, Pierre Brice), Duccio Tessari spagetti-swashbuckejének elegánsan hűvös Delonja, vagy a friss Anthony Hopkins, akinek még pársoros spanyol nyelvű szövegéből is kiérezni oxfordi akcentusát. Don Diego radikális felszabadítóként hozza az Újvilágba a romantika demokráciájának új üzenetét („mindenki egyenlő” és „az egyetlen bűn, ha nem a szív vezérel”); nemesi öltözetét fekete álruhára cserélve bátran felveszi a harcot az elavult feudalizmus képviselőivel: a Király kormányzójával, az önkényeskedő ezredesekkel, vagy a népnyúzó földesurakkal, akik az 1998-as Spielberg-változatban (à la Amistad) még a rabszolgatartás ósdi szokásának felelevenítésétől sem riadnak vissza.

Douglas Fairbanks első Zorrója ebből a szempontból nézve több volt ideális színész-választásnál vagy a Sztanyiszlavszkij-módszert követő élethű alakításnál: Hollywood legnépszerűbb némafilm-sztárja maga szemelte ki Johnson McCulley rendőrségi tudósító folytatásos ponyvaregényét, mivel álarcos hősében saját személyére ismert: éppen akkortájt alapította meg feleségével, Mary Pickforddal valamint barátaival, Chaplinnel és Griffithszel a United Artists stúdiót, amelynek léte a szabadulást jelentette számára a tehetségét kizsákmányoló zsarnok kaliforniai filmmogulok és a rákényszerített (Don Diego-féle) playboy-szerep rabságából. A lelkes színész közreműködött a Zorro-forgatókönyv megírásában – az ő ötlete volt például a néhány kardsuhintással készült Z-szignó, amelynek a film eredeti címét köszönheti –, majd a Z, a fekete lovas forgatása alatt gyakran a rendezést is átvette a Ben Hurral csak öt évvel később befutott Fred Niblótól. Hőse nemcsak azonnali sikert aratott, megalapozva az új Fairbanks-stílust (Robin Hood, Fekete kalóz), de pillanatok alatt legendát teremtett, amely pontosan beleillett Hollywood-Babilon primitív, titokzatos mítoszvilágába.

A Kardfogó Róka első totemisztikus állat-harcosként archetípusa a 30-as évek álarcos bosszúállóinak, Lee Falk Fantomjának és Bob Kane Denevéremberének, akik a földöntúli képességekkel rendelkező szupermenekkel szemben mindössze akrobatikus ügyességükben, hűséges társaikban (mint Ace, a csodakutya, vagy Albert, a komornyik) és töretlen elszántságukban bízhatnak. Zorro ideális comics-figura lehetett volna, de nyughatatlan dinamizmusa nem tűrte az állóképeket; kárpótlásul számtalan mozidarabbal, soha véget nem érő tévé- és rajzfilm-sorozatokkal, valamint egy sikeres londoni musical-változattal ajándékozta meg hálás közönségét. Vadonatúj filmjében azért (fordított hlommage-ként) visszaköszönnek legnépszerűbb képregény-ivadéka, a Sötét Lovag ismerős motivumai: titkos rejtekhelye egy vízesés álcázta barlang, az öreg Róka elsődleges indítéka nem a régi idealista igazságvágy, hanem személyes bosszú egy húsz évvel korábban családja ellen elkövetett bűntettért, a két Antonio mester-tanítvány viszonya pedig a szokványos apa-fiú kapcsolat helyett inkább Batman és Robin halványan homoerotikus harcostársbarátságát idézi. Ráadásul a Zorro-páros ezúttal nem az elnyomó királyi hatalom képviselőit, hanem a friss demokrácia vadhajtásait kényszerül lenyesegetni: Mexikó újonnan jött függetlenségének káoszában néhány régi káder összefog, hogy végrehajtsák az évszázad aranyrablását, megkárosítva az egész nemzetet. A rókából kopó lesz; a pénzéhes donokból pedig a gothami keresztapák nagyapái; hiszen a képregény-rajzoló Bob Kane pontosan Los Angelesről mintázta denevérjárta metropoliszát. Martin Campbell rendező természetesen nem feledkezik meg a mozi-ősöknek kijáró tiszteletadásról sem: a szerepre minden szempontból kiváló Banderas, miközben a legendához felnőve bunkó desperadóból nemes kardforgatóvá fejlődik, egymás után ölti magára Fairbanks, Tyrone Powell, majd Alain Delon Zorro-imidzsét, rövid retrospektív összefoglalót nyújtva a legnagyobb elődök alakításából; sőt a történetben felbukkan egy vérbő tangójelenet is, amely Rudolf Valentino híres bravúrját mintázza az Apokalipszis négy lovásából.

Borges novellájában a költőt figyelmeztető tükör ugyanarra utal, mint a mexikói igazságosztó jele, amelyet ellenfeleibe karcol, akár egy aláírást kardpengével írt alkotásai végén: az igazi művész minden munkájában önmagát teremti újra. A korai Zorro elpusztításuk helyett saját képmására formálja ellenfeleit, a skarlát Z-bélyeg nem lealacsonyítja, inkább megnemesíti a gonosz Garcia őrmestereket. Fairbanks és Powell filmje nem véletlenül viseli ugyanazt a címet: Mark of Zorro (Zorro jele). Az 1998-as remake eredeti címe fél évszázaddal később alig tér el ettől: The Mask of Zorro (Zorro álarca). A változás érzékeltetéséhez azonban egyetlen betű is elég: az alkotó személyisége mára jelentőségét vesztette, ezúttal mindegy, kit takar a maszk, kizárólag a legenda a lényeg, amely bárkiből hőst csinálhat.

A tükör és a maszk végén Ollán, a bárd harmadjára is visszatér a királyi palotába. Egyetlen sort suttog az elképedt uralkodó fülébe, aki azonnal megajándékozza a legnagyobb jutalommal: egy tőrt nyújt át neki, felajánlva a halált, amelyet azután elkerülhetetlenül a halhatatlanság fog követni. Bár a számtalan feldolgozás között előfordult a Zorro the Gay Blade (Zorro, a vidám penge), ez a film pusztán a klasszikusok elkerülhetetlen látszat-végzetét, egy olcsó paródiaváltozatot takar. A Zorro álarca elkészülte után most már óhatatlanul a következő évszázadra vár, hogy – talán egyetlen tökéletes sorban – méltó módon eltemesse a Fekete Lovagot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3815