KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/május
SÖTÉT VADNYUGAT
• Benke Attila: Kamerába lőni Western és önreflexió
• Varró Attila: Balladák a B-oldalról Western és revizionizmus
• Nevelős Zoltán: Deadwood A káosz urai
PSZICHO-FILMEK
• Pintér Judit Nóra: Az őrület mítoszai Pszicho-mozi
• Kovács Kata: Az eszképizmus lobotómiája Álomháború
• Iványi Zsófia: Horrorba hasadt lelkek Többszörös személyiségek
LATIN MOZI: KUBA
• Lénárt András: A Comandante mozija Új kubai filmek
• Bácsvári Kornélia: Titón szigete Tomás Gutiérrez Alea
• Bilsiczky Balázs: Kuba színei Beszélgetés Gödrös Frigyessel
• Gödrös Frigyes: A dolgok kezdete
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Melegítő fények Sós Ágnes portréjához
• Santa Dan: Egy meg sem született szerelem temetése Visszatérés – Retrace
• Harmat Eszter: Itt vagyunk YouTube-generáció?
INTERNET
• Kömlődi Ferenc: Webkameránk a világ szeme Online videókommunikáció
FILMEMLÉKEZET
• Harmat György: A realizmus csele Politika és művészet
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A rossz út Totál szívás
FILM / REGÉNY
• Lovas Anna: Törékeny életek Haruki Murakami: Norvég erdő
• Varró Attila: Ösvény vagy tisztás Norvég erdő
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Átjáróház Ki/Be Tawaret
• Báron György: Hunnia, a Paradicsom Két világ közt
MOZI
• Schubert Gusztáv: Férfit látok álmaidban
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer fenn egyszer lenn
• Alföldi Nóra: Seraphine
• Szabó Noémi: A lány és a farkas
• Vajda Judit: Instant dohány
• Nevelős Zoltán: Winter’s Bone
• Roboz Gábor: Élve eltemetve
• Kovács Marcell: Csúcshatás
DVD
• Varga Balázs: Nosztalgia
• Kovács Marcell: 8 millió halál
• Gorácz Anikó: A varázsló álma
• Nagy V. Gergő: Bronson
• Varga Zoltán: Magasfrász
• Benke Attila: Yentl
• Tosoki Gyula: TRON, avagy a számítógép lázadása
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magyar plazma

Hofi kora

Reményi József Tamás

Hofi egy személyben képviseli mindazt, amiért a Múzeumok éjszakájának vándorai elzarándokoltak a Szabadság-térre.

 

A Múzeumok éjszakáján hosszú sor kígyózott a Magyar Televízió épülete előtt, igazolva, hogy kiváló ötlet volt Rembrandt vagy a múmiák mellett az állami tévét is muzeális értéknek tekinteni. Ma, amikor – Boris Groys kifejezésével élve – „a múzeumok teatralizálásának” korát éljük, különösen időszerű, hogy legnagyobb múltú, országos teátrumunkat kiállítási tárgyként is megszemléljük. Az MTV ugyanis afféle szupermúzeum, egyesíti magában a történeti, néprajzi, ipari és képtárlatok rekvizitumait, sőt sajátos panoptikum is, amelyben viaszbábuk helyett élő figurákat tapogathatnak körül a látogatók. A képernyőről évtizedek óta ismert emberek valódi mását.

Íme hát megleltem hazámat! Ez az érzés tölthette el a Tőzsdepalota kapuján belépőket. Nemcsak a meglett családfőt, aki Mazsola meséin nőtt fel, s aki a szófogadatlan malacot a figyelmesség, a humánum és kedély emlékeként őrzi a South Park kölykeinek évadán. Nemcsak a nagymamát, akinek a szemében a békebeli Ki mit tud-ok jelentik az emberi léptéket. Nosztalgia, kádári langymeleg, igen, mind magyarázza a kötődést egy önmagát túlélő intézményhez, de a mélyebben fekvő ok az elementáris igény valami kollektív, össznépi kiélésére. Több ez, mint a közönségszavazások alkalmi eufóriája – az egykori Táncdalfesztiválnak és a mai Megasztárnak csupán látszólagos különbsége, hogy az előbbi a politikai választásokat helyettesítette, hiszen a tömegek Gyurcsány és Orbán között is hajlamosak azon a szinten dönteni, amelyen hajdan Aradszky László és Szécsi Pál közt döntöttek.

Az MTV évtizedeken át folyamatosan megtestesítette, átélhetővé tette egy egyébként megfoghatatlan, illetve elrongált identitás tudatát. A nemzeti közösség képzete, amelyet vagy ünnepi sormintaként, ornamentális díszként sajátítottak ki, vagy idejétmúlt devianciaként kezeltek, a Televízióban alakot öltött, hétköznapi tapasztalattá lett. Egy soha azelőtt és azóta nem látott konszolidált diktatúra rátalált egy soha azelőtt és – ebben a kézivezérelt formájában – azóta nem látott eszközre. Kivételes történelmi és média-pillanat. Csak a képernyőn zajlott a mi közös jelenünk, együtt „írta” az olimpikon úszólány, az érte (a nevünkben) szorító riporter s mindkettőjük nézője. A hőskorszakban nem merült föl, hogy ez az egység szétbomolhat: miként nyilván az úszott, aki a legjobban tudott úszni közülünk, úgy – minden gyarlóságával együtt – a közvetítő személye is kétségbevonhatatlan volt, márpedig ebből nyilvánvalóan következett, hogy e szerkezetben a néző helyzete is automatikusan stabil, védjegye megkérdőjelezhetetlen. (Ezért minősült felháborító cinizmusnak egykor Váncsa István megállapítása, miszerint a tévé legjobb műsora a szünetjel: nem a minőséget ostorozó indulatot olvasták ki belőle, hanem – homályosan, de nyugtalanul – az alternatíva igényét.)

Amióta viszont televíziók vannak, ez a varázs, ahogy jött, el is illant. Egyetlen szappanopera tanújának/részesének lenni annyi, mint egy közmegegyezéses liturgia áldásosztó kegyelmében részesülni (szó szerint szentségtörés lett volna hát mai ismétlését ironikus „lábjegyzetekkel” közreadni, amint azt új idők új undokai megpróbálták), szappanoperákat nézni viszont pusztán passzió, még ha azonosulási ösztöneinket valamennyire csiklandozzák is.

A „szocialista demokrácia” a képernyőn nagyon komoly mellébeszélés formájában jelentkezett, újmódi szabadságunk viszont komolytalan változat. A szlogenek, amelyekkel a mai tévépublikum találkozik – „széles látókör”, „másság” – legföljebb a régi paternalista beidegződések horizontján rajzolódnak ki, új közösségi konzekvenciák nélkül. És a szórakoztatás mai szakmunkásainak sincs meg az az aurája, amely a nevetgélő nézőkből karneváli szocietást teremtene.

A M1 hét részes sorozatot szentel Hofi Géza pályafutásának. Ha valaki, hát ő egy személyben képviseli mindazt, amiért a Múzeumok éjszakájának vándorai elzarándokoltak a Szabadság-térre. Az össznépi egység hatalmi manipulációját az ő tehetsége valódi közbeszédre váltotta. Hofi a századvégi (televíziós) nyilvánosság csúcsteljesítménye, a magyar csoda, amely manapság a szinte hipnotikus ismétlésekkel csak egyre jobban tudatosítja hiányát. Akik Hofi szerepkörében ma sikeresek, mind az ő dramaturgiáját, hangvételét s legfőképp az ő pozícióját veszik át: a lentről jött, föntről visszaadott, közösen hitelesített népi jokulátorokét. Csakhogy a „fönt” ma már nem egyetlen hatalmi központ, a sárkány nem egyfejű, s epigonjai Hofi zseniális demagógiáját alapvetően két irányba csúsztathatják: vagy minden sárkányfej (képzavarral) egykutya, a politika simlisség, vagy az egyik sárkányfejet (megint csak képzavarral) bűnbaknak tekintik. Akár így, akár úgy, a szerepkörben rejlő feszültség összehasonlíthatatlanul kisebb, közösségteremtő hatása részlegesebb és pillanatnyi.

Azon az éjszakán a pesti vándor, ha a Szabadság-térről átsétált a Kossuth-térre, a képernyő mögötti kulisszák után a képernyő előtti tárgyi világba csöppenhetett: a Néprajzi Múzeumban a Műanyag kiállításán akár berendezhette magának azt a szoba-konyhát, ahol egykor a műsorokat nézte. A műanyag klasszikus kora a kezdetleges műanyagé, amelyen mosolyogtatóan látszik a fémek-szövetek-üvegek utánzásának igénye, sőt vágya. A mai modern technológia a maga finom megoldásaival valószínűleg ugyanolyan mulandó (s majdan szintén nevetséges) lesz, de az új kor illúzióját talán már soha nem erősíti úgy semmi, ahogy ezek a régi bumfordi tárgyak. A milliónyi pille-szék, amelyen ültünk, a milliónyi bakelit-tányér, amelyből ettünk, miközben bámultuk a tévében a bemondónő nejlon kisestélyi jelmezét – ez Hofi kora.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8700