KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/április
ISZLÁM HÁLÓ
• Baski Sándor: Nem lehet kihúzni Arab twitter
DVD
• Tosoki Gyula: Eden Lake – Gyilkos kilátások
• Nagy V. Gergő: A furcsa srác
• Czirják Pál: Ismeri a szandi-mandit?
• Teszár Dávid: Yona, a pingvinek királynője
• Varga Zoltán: Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró
• Pápai Zsolt: A Mephisto-keringő
MOZI
• Alföldi Nóra: A gyerekek jól vannak
• Forgács Nóra Kinga: A HR-menedzser
• Vajda Judit: Kedves szomszéd
• Tüske Zsuzsanna: Hajszál híján úriember
• Sepsi László: Sorsügynökség
• Baski Sándor: A belgrádi fantom
• Pápai Zsolt: Eljő a napunk
• Kovács Kata: Ébredj velünk!
• Kovács Marcell: Ismeretlen férfi
• Parádi Orsolya: Anyát a Marsra
DVD
• Gelencsér Gábor: Az én XX. századom
ALIEN-MOZI
• Sepsi László: Valakik odafent Látogatók az űrből
MAGYAR TABU
• Bori Erzsébet: A velünk élő spicli Magyar ügynökfilmek
TÓTH ÉS TOTH
• Ruprech Dániel: A kétarcú rendező Tóth Endre // André de Toth
ALIEN-MOZI
• Varró Attila: Elidegenedés Testrablók az űrből
• Orosdy Dániel: Figyeld az eget! A sci-fi horror két klasszikusa
KRITIKA
• Kolozsi László: Békaperspektíva A zöld sárkány gyermekei
AUSZTRÁL FILM
• Zalán Márk: A kenguru ugrani készül Ausztrál új hullám
• Szalay Dorottya: A vágy motorja Jane Campion
KRITIKA
• Pálos Máté: Az elcsábított naplója Chloe – A kísértés iskolája
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Empátia és absztrakció Beszélgetés Fillenz Ádám operatőrrel
FILMISKOLA: A ZENE
• Géczi Zoltán: Ördög bújt a partitúrába Alternatív összhangzattan
• Hubay Gergely: A jóltemperált futószalag Így készül a filmzene
MAGYAR TABU
• Barotányi Zoltán: Az ügynök halála és feltámadása Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: És mégis mozog Új magyar film
TÓTH ÉS TOTH
• Sólyom András: Kalandtúra ’39 Varsói gyors
AUSZTRÁL FILM
• Szabó Ádám: Kertvárosi holttér David Michod Ausztráliája
ALIEN-MOZI
• Vajda Judit: Twilight Zone Pittacus Lore: A negyedik
ISZLÁM HÁLÓ
• Schreiber András: Perzsa cenzor A Panahi-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MOZI
• Varró Attila: A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Báron György: Alászállás az alvilágba – Psycho-analízis

A bűn terei

Bikácsy Gergely

A bűn természetének filmformai és pszichoanalitikai vizsgálata Hitchcock leghíresebb filmjében

 

Hitchcockról írni szórakoztató és hálás dolognak látszik („a félelemkeltés nagymestere”) – de filmjeinek elemzése nehéz és hálátlan. Nem csak azért, mert sok érdekeset, eredetit és sok irtózatos közhelyet leírtak már róla magyarul is, hanem főleg azért, mert olyan filmfajtát művelt, amely nálunk kevéssé és megkésve vált ismertté, melyet alig játszottak, nem elemeztek, és alapos elemzésének nincs hazai hagyománya.

A híres Truffaut-interjúkötet olvasmányos szöveg, kitűnő bevezető az életműhöz. Hiába kapjuk meg azonban első kézből a forgatások történetét, hiába mond el sokat (nem mindent) maga a rendező a szándékairól – óriási elhallgatásokkal, hiányokkal, „megértő udvariassággal” lep meg. Az viszont fényesen kiviláglik belőle, Hitchcockot semmiféle „művészi üzenet” soha nem érdekelte, csak a bűnábrázolás nézőre tett hatása. A bűn igényesen, nem mindenki számára élvezhető szórakoztató oldala, a bűntény folyamata – a „kitalálós krimi” ellentéte. Hitchcock mindent alárendelt a képi logikának, főként a szó szerint értett „realizmust”. Viszont mindent elkövetett azért, hogy bűnelbeszélésének minden fordulata, minden képsora realista hatást keltsen, hogy felültesse a nézőt. Egyik filmje sem tömegfilm és nem „művészfilm”, efféle kategóriák nála használhatatlanok.

Itthon későn ismertük meg, ezért soha nem illeszthettük be semmiféle kulturális trendbe, művészi folyamatba. Jó volna, ha ez a furcsa szemellenzős, a bűnnek (vagy a bűn és humor elegyének) hivalgóan csak „gyakorlati, praktikus” kérdésekkel foglalkozó mesterembere elárulna valamit filmjei lényegéről. A Truffaut-könyvben is szívesen beszél erről, meg az Osiris kiadónál néhány éve megjelent cikkgyűjteményében is – valahogy a lényeget, filmjei, sikerei „titkát” mégsem árulja el, sőt, csodálkozva tagadja, hogy bármifajta lényegük, általánosítható tanulság vagy ars poeticája létezne.

A Hitchcock-rejtélynek kulcsa nincs. Talán elrejtette, el is dobta, vagy a kulcscsomóján több is fityeg, sok használható, még több hamis. Báron György kis könyvében többször is bevallja, hogy kutatni és megoldani igyekszik a Psycho titkait, de ha csak egy volna, nem is volna érdemes kockáról-kockára újranézni, saját lámpával átvilágítani a kópiát.

„Vízszintes és függőleges terek és mozgások a filmekben” – ezzel indul a könyv. Rég olvastam ilyen érdekes és értelmes fejtegetést. Két nagy alkotó gyakorlatát veszi szemügyre (a vertikális mozgások Eizenstein és Hitchcock műveiben) – száraz szaktudomány helyett izgalmas és filmtudományként is igen méltánylandó fejezetet kapunk. Eizensteinnél ideológiai világkép magyarázza a túltengő függőleges mozgásokat – Hitchcocknál a bűn és az elfojtás Freudtól tanult rétegei. Ilyenkor mindig az a buktató, hogy a néző és a kritikus/értelmező túlmagyarázza, túl tudatosnak láttatja a véletlent vagy a természetest is. Báron tisztában van vele, bár közelről érinti ez a veszély. Számomra az Eizenstein- párhuzam valamivel bővebb kifejtést érdemelt volna. Amúgyis csöppet aránytalan így a szerkezet: csupán tíz oldalnyi szöveg (a 7-17 oldal) foglalkozik ezzel a nagy horderejűnek és kivételesnek mondott jelenséggel általában. Nekem – lomhábban belelendülő olvasónak valamivel több kellett volna, bővebb párnájú és dunnájú megágyazás.

Könyvének alcíme (Psycho-analizis) már orvosi, klinikai csengésű. A magyar filmtudományban és kritikában ritka a mikroelemzés, nálunk az esszének van hagyománya. Jó hagyomány, de nem mindig elegendő. Hiányzik a snittről snittre vizsgálódás gyakorlata és hagyománya, amely után jöhetne a saját értelmezés. Nemcsak ez: hiányzik a szociológiai filmértelmezés háttere is. E két hiányzó hagyomány tudatában szinte érthetetlen, hogy jelenhettek meg, hogy olvashatóak ma is értékes film-dolgozatok. Bizonyára nem mondok újat, ha Szerb Antal, és általában a magyar esszéirodalom nagyerejű, mindenfajta művészeti kritikát befolyásoló hagyományában látom a magyarázatot. Erre épült évtizedekig a magyar irodalom- és filmkritika. Más iránya, más fővonala csupán húsz-huszonöt éve támadt és erősödött meg (elsősorban szaktudományos változatban).

„Könyvem nem szigorú szaktudományos munka, hanem egyfajta gondolatkísérlet, szabad kalandozás Hitchcock világában” – olvassuk a bevezetőben. Báron is Szerb Antal unokája, de a Psycho röntgen-elemzésében nem sok segítséget kaphat tőle. Ahol mégis, ott közel áll, közel marad a pszichológiai elemzéshez. Itt is megbízható hagyománnyal a háta mögött. Ez is hazai terep. Lélektani iskolázottságú és esszé-hagyományú kritikus, hogy csak a legjelentősebbet említsem, Bíró Yvette; és nemcsak ő: ilyen volt – vagy legalábbis ilyen akart lenni – a mára alig folytatható B. Nagy kivételével – mindenki. Ez a hazai pálya, ebben rejlik a magyar filmkultúra hagyományainak, jelenének és múltjának minden értéke, előnye és hátránya.

Az is lehet, szándékosan túlhangsúlyozom, hogy miért is nehéz nálunk Hitchcockkal foglalkozni. Pedig nem olyan nehéz: az esszé-műfaj sokmindenre alkalmas, ráadásul van olyan szemhatár, ahol a felkészültebb magyar kritikus könnyen, elegánsan mozoghat: ez épp a lélektani megközelítés. Mondom, a szerző ilyen kulturális-kritikusi háttérrel elemzi a Psychót – de ez nem volna elég vállalkozása sikeréhez. Igen, ha valamelyik Hitchcock-filmhez illik – az életmű feléhez bizonyosan – a Psychóhoz elsőrangúan illik a lélektani alapozás. A Hitchcock-életmű másik feléhez elégtelen volna. Már a párhuzamként-ellentétként a kötetben legtöbbször említett Vertigóhoz is szociológiai ismeretekre volna szükség a mélyebb tanulságú elemzéshez, de legalábbis a korabeli Amerika életmódjának, mindennapjainak ismeretéhez. Máskor, mondjuk a Gyanakvó szerelemhez az amerikai kisvárosról volna jó tudni a társadalmi hátteret, az ott élő embercsoportok – benne a szereplők – viselkedésének jobb megértéséhez. E filmek mély elemzésekor ezért, ennek hiányában megoldhatatlan feladat előtt áll és állna magyar elemző. A Hátsó ablakhoz meg pontosan otthon kéne lenni egy New York-i háztömbben. A mindennapi szokások és viselkedések centrumában.

A Psycho röntgen-vizsgálatához és mélyebb értelmezéséhez a Hitchcock több más művéhez szükséges hely- és társadalomismeret másodrendű: e film bűntörténetébe kevés szűrődhet be a lélektanon kívül. A magánnyomozó és pláne a seriff vagy rendőr kellék marad, itt pszichiáterre volna szükség, de ő már csak a történet lepergése után érkezik.

Újabb (talán fő) paradoxonként Hitchcock filmcsinálási nézete és gyakorlata látszólag alkalmatlan, legalábbis teljesen ellentétes a lélektani filmek megszokott ábrázolásmódjával. „Egyáltalán nem érdekelte a szereplők jelleme és a motivációik” – idézi Báron a Psycho forgatókönyvírójának emlékezését. Bressonhoz hasonlóan tárgynak, kelléknek tartja a színészt. „A legjobb filmszínész az, aki semmit sem csinál, de azt jól.” Robert Bresson a furcsának tetsző, elidegenítő, szenvtelen, mimika nélküli színészi játék megkövetelésével Bergman mellett a filmtörténet legnagyobb lélektani filmjeit alkotta meg. Döntő különbség azonban, hogy Hitchcock – a bressoni eszményhez közelálló színészvezetési gyakorlatával – nem a lélektani, hanem a pszichoanalitikus film mestere óhajtott lenni, ezt nagyon találóan és élesen különbözteti meg Báron. „Az első pszichoanalitikus film megrendezése lett a célom” – idézi a könyv.

A néző feszült thrillerként éli át a Psychót, de ravaszabb a mester, összetettebb az ő „műfajisága”: nyomozók és rendőrök száműzve belőle, a magándetektív lemészárolva – a magyarázat lent a tudat félhomályában, a magyarázat orvosért kiált, nem Poirot vagy Maigret tehetségéért. Báron könyve azért lehet meggyőző, és azért roppant izgalmas, mert elképesztő következetességgel, mondhatnám: szigorral ragaszkodik ehhez egész tanulmányában. Formaelemzés? Történet-rekonstrukció? Értelmezési kísérlet (és eredmény?) Választani sem muszáj: mindhárom.

Egyik hiányérzetemet (Eizenstein formanyelvének elemzése) már említettem. A másik talán, hogy a lélektani filmtípus színészvezetési kérdéseinél, ahol több alkotó példája is felmerül, sajnos elmarad a Cassavetes-é: a Cassavetes filmek színészi játékának éles ellentéte mind az amerikai fővonallal, mind a Hitchcock-filmekével nagyon sok tanulságra-felismerésre adhatott volna alkalmat.

Legyen nálunk ez a könyv minden Hitchcock-vetítéskor. Más észrevételem nincs.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9109