KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Moszkva, 1979

Osztovics Ágnes

 

Az idei moszkvai filmfesztivál kiemelkedő eseménye volt Szergej Mihajlovics Eizenstein – egykori alkotótársa, Grigorlj Alekszandrov vezetésével rekonstruált – Que viva México! című filmjének bemutatója. Az 1930 novembere és 1931 decembere között Mexikóban felvett, csaknem 60 000 méter filmanyag nemrégiben került a rendező hazájába, a Szovjetunióba. A különböző nyugati verziók után a moszkvai fesztiválon vetített film az első olyan változat, amelyet Eizenstein töredékben, befejezetlenül maradt művéből szovjet alkotók állítottak össze. A Que viva México! című filmről az Eizenstein-archívumban a következő feljegyzés olvasható:

 

*

 

A film témája: a mexikói indiánok példáján bemutatni, hogyan igázták le a gyarmatosítók és a katolikus egyház (adott esetben Spanyolország) a primitív népeket. Ennek megfelelően a film három anyagcsoportra oszlik: 1. a gyarmatosítás előtti trópusi, természeti életmód, 2. a gazdaság új birtoklójának beiktatása karddal és kereszttel, az indiánok leigázása, 3. a szabad népek kizsákmányolása a feudalizmus és az egyház egyesült apparátusával. Mexikó azért figyelemre méltó, mert napjainkban is egymás mellett találhatók a fejlődés különböző korszakait jellemző létformák és társadalmi viszonyok. Ily módon a történelmi korszakváltásokat könnyűszerrel helyettesíteni lehetett a megfelelő földrajzi helyek bejárásával. Amikor történelmi korokat akartunk idézni, nem kellett újjáteremteni a kort, el kellett utaznunk Mexikónak arra a részére, ahol ezek a formák fennmaradtak; ott vettük fel a szükséges epizódokat.

 

*

 

Grigorij Alekszandrov szerint a film tervezésében, forgatásánál, s elképzelt, de végül soha be nem következett végleges megformálásában ihlető szerepet játszott a Halottak Napjának sajátos mexikói rítusa, a cavalerák, a halálfejek karneválja, amely mély benyomást gyakorolt a rendezőre.

Eizenstein a következeket írta erről:

 

*

 

Mivel az első lökést a mexikói úthoz éppen a Halottak Napja adta, nem csoda, hogy az utolsó szó – a film befejezése – képi megformálását ugyancsak a Halottak Napja inspirálta. Annál is inkább, mert az élet és a halál témája nagyszerűen megmutatkozik az élő arc és a koponya játékában, s ez visszatérő, alapvető, vezérlő témája a filmnek.

Az élet, a halál és a halhatatlanság témája.

A forradalom szülte új elképzelések kohójában, amelyek a régi elgondolások és hiedelmek világát könyörtelenül elsöpörni hivatottak, új eszmék jöttek létre a halál felett aratott győzelemről, a halálfélelem leküzdéséről, a halhatatlanságról is.

Biológiailag halandók vagyunk.

És halhatatlanok csakis társadalmi tevékenységünkben, csak azzal a csekélységgel, hogy a szociális haladás stafétabotjával, amelyet átveszünk a letűnő nemzedéktől, személyesen is pályát futunk, a következő nemzedék felé.

Ez ma majdhogynem könyvízű és közhelyszerű igazság.

De voltak valaha népek, amelyek elsőül dolgozták ki a formulát: kétszer kettő – négy. Sok évszázaddal később, a relativitás százada olyan és annyiféle választ adott az ugyanilyen egyszerű feladatokra, amennyi csak jólesik.

És ez volt az új, a döntő lépés az atomszázad felé.

A mi eszményünk a forradalmi harcról, az igazi szabadság nevében leélt forradalmi életről egészen másnak bizonyult, mint az, amelyikkel a szövetségesek, zászlaikra tűzve, hadonásztak.

És a mi halhatatlanság-fogalmunk újra meg újra nyomatékosan úgy fogalmazódott meg, mint: halhatatlanság a szabadság forradalmi eszményéért vívott harcban.

A könyvízű és közhelyszerű igazság sokak, egész nemzedékünk számára – ismétlem – az élet és a valóság újfajta tudatosításának kezdete volt.

Ezért aztán – gyakran megesik az ilyesmi – a film kialakulásának folyamatában, ami nemcsak a tényeket tükrözi vissza, de a folyamatok dinamikáját is megismétli, a hatalmas és nagyszerű utat az új élet, az új eszmék és gondolatok felé – éppenséggel ez a gondolat, nem formulaként, hanem élő, ragyogó képként, ez lépett elő főtémává, ez a téma született abból a végtelen káoszból, amelyet azoknak az epizódoknak és tényeknek, szertartásoknak és szokásoknak, anekdotáknak és helyzeteknek összefonódása jellemez, melyekben az élet és a halál rohanása, útjaik kereszteződése a csak Mexikóra jellemző színekben tündököl,

hol az életet megtipró halál tragikus képeiben,

hol azokban a pompás képekben, melyekben az élet diadalmaskodik a halál felett,

hol a biológiailag véges lassú haldoklásában.

hol pedig a ma elpusztultnak áldozati véréből kisarjadó jövő virágtengelyén fakadó társadalmilag örökkévalónak a végtelenségében.

Az élet és a halál játéka, a vetélkedésük.

A hajdani aztékok és mayák halálkultuszával, mozdulatlan örökkévalóságú kövek között kezdődik a film,

hogy azzal a fölényes „vaciladá”-val, a mexikói iróniának azzal a sajátos formájával fejeződhessék be, amely a maga szarkazmusával képes még a halál alakján is végigcsapkodni, a belőle születő életforrások nevében.

Itt vonul a haciendado lova patájával agyontaposott peón, a katolikus szerzetes, aki istenkáromló önsanyargatással, aszkézissel próbálja megszentségteleníteni a trópusi élet pompás ünnepét, a bika, mely a Szent Szűz tiszteletére hullatja vérét az arénában, és a testvérgyilkos belviszályoktól szétszabdalt ország, mely felett a Vatikán sugallta ujjongó kiáltás süvít: Viva Cristo Rey!, holott itt egyetlen kiáltás jogos: Viva el Hombre Rey!

Nem Krisztus-királynak, hanem az ember-királynak jár ki az éljen.

És mindez összefut a fináléban, a fináléban, a Halottak Napjának ironikus görbe tükrében, amely a prológus vademberei által tisztelt örök halál rémét ostorozza.

Ezek már nem az aztékok és mayák márvány- vagy gránitkoponyái, nem az istenek anyjának koponyanyakláncos rémképe, ez már nem Chichén Itza oltára, ahol a kövek halott fejeket formáznak,–nem!

Itt a papírmaszkos halál a gyászindulót felváltó rumba ritmusára ugrál körhinták, bódék, kirakodóvásárok között, a nagy és kis városok, a hatalmas települések és a miniatűr falvak terein.

De az igazi, „pozitív” hősök csoportjába, akik a film elején az élet igenlői voltak, álarcosok szivárognak be, azoknak a jelmezébe öltözöttek, akik a film folyamán az erőszak, az élet leigázása, a halál megtestesítői voltak.

Az ifjú haciendado jelmezében, aki a lovával tapostatta a frissen felszántott földbe a peónokat, a földbirtokos lányának selyemruhájában és kalapjában, keményített ingmellükön, csillagokkal és szalagokkal ékesített frakkukon és cilinderükön kacag a papírmasé maszka-világ.

Nem Saint-Sae’ns Donse macabre-ja vagy Holbein Haláltánca inspirálta ezt a karnevált.

Ez a mexikói folklórból nőtt ki, az e napon az árusok asztalait körülülő sisakos, cilinderes, sapkás, sombreros, matadorkalapos, püspöki süveges koponyák tömegéből. Abból az ünnepből, melyet Mexikó legnépibb művészének, José Guadalupe Posadának a lapjairól „Calaveras”-nak ismerünk.

Az újságok és a speciális Halottak Napja-i üdvözlőlapok tele vannak ilyen témájú rajzokkal.

Mindenkit halottnak tekintenek.

De míg az igazi halál csak jót enged szólni a halottról, a karneváli halál minden elhunytról kemény, könyörtelen, gyilkos, az életben viselt álarcot lerántó epigrammát követel.

És lám, az én filmbeli karneválom forgatagában a peón, a gépész, a sofőr és a bányász után a táncoló haciendado és a szép lány, a nagyasszony, a tábornok és a püspök is vidám mozdulattal leveszi az álarcát.

Hogy mi van az álarcok alatt?

Az előbbieknél – életvidám, bronzszínű, nevető arcok, a többi letépett maszk alatt – egy és ugyanazon kép

De nem arc, hanem sárga, csontos... igazi koponya.

Azoknak, akik elöl haladtak, akikkel az alkotás és az élet érkezett a halál papírmaszkja alatt – eleven arcuk van.

Emezeknél, a halál hordozóinál a vicsorgó papírszáj csak a még borzalmasabbat, az igazi halál, a valódi koponya vicsorgását rejti.

A történelem által halálra ítéltek vállukon hordozzák a halál emblémáját.

És mintha a váll-lapokkal ékesített egyenruhába, csillagos frakkba, kereszttel díszített szerpapi ing foszlányaiba beburkolt hullák arca azoknak rikoltaná oda, akik ezekben a jelmezekben követték el tetteiket a filmen, a rettenetes szavakat, amelyeket a keresztút feszületének lábazatán, a koponya felett olvashat az arra járó:

„Olyan voltam, mint te, olyan leszel, mint én”.

– Erre járó!

Meg se kíséreld felfedezni az itt elmondottakat az avatatlan kézzel összeragasztott, a nem általam vágott variációkban, melyet a csodálatos Mexikóban felvett filmemből készítettek!

Az ostoba vágásokkal, az anyag szétszórásával, áruba bocsátásával megsemmisült az elképzelés, megbomlott az egységes egész, sok-sok hónapon át végzett munkánkat értelmetlenné tették.

Most már néha azt gondolom: vajon az itteni vandálok, az amerikai filmkufárok álarca alatt nem a bosszúálló mexikói halálistennő rejtezik-e, akivel talán túlságosan tiszteletlenül bántam?

 

1945–46.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8151