KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az Őszi szonátáról

Solitaire és solidaire

Illés Endre

 

1.

 

Camus utolsó (vagy utolsó előtti) novellájának Jónás a hőse, a cethal-lakó, rest próféta századunkbeli leszármazottja. Kortárs-Jónásunk ezúttal híres festő, aki a siker és a világ kívánságai elől visszamenekül a cethalba: fel a padlásra, egy takarókkal bélelt fészekbe. A család és a világ azt reméli, Jónás a padláson is fest. Csalódnak. Jónás a magányt élvezi. És amikor rátörnek, festmény helyett csupán a rámára feszített, tiszta, fehér vászon várja őket, középütt egyetlen parányi, elmosódott szó, kibetűzni is alig tudják: solitaire? vagy talán solidaire? – találgatják.

Ha mottót kellene írnom Ingmar Bergman új filmje elé, Camus talányos szavát választanám: egyedüllét – együttlét. Ebbe sűríthető az Őszi szonáta is.

Gondolt-e rá Bergman? Talán. Első híres rendezése – még Göteborgban, színházi rendező éveiben – Camus első drámája, a Caligula. Néha nem felejtjük el első szerelmünket.

 

 

2.

 

Szép képek vonulása az Őszi szonáta. Lefojtott kis drámák szépen lépegető sora.

Egy drótkeretes szemüvegfű, csúnya, sovány fiatalasszony levelet ír, meghívja magukhoz, a szomorú, északi vidékre, a magányba, híres zongoraművésznő anyját, akinek éppen meghalt a szeretője. Az íróasztalon, a levélpapír mellett, egy ötéves kisfiú bekeretezett fényképe. A drótkeretes szemüvegű asszony fia. Halott. Egy nehezen éledő szerelem sebesült meg ezzel a halállal. A szótlan férj aggódva figyeli gyanútlan feleségét, ö sejti már, milyen örvény nyílik meg ezzel a levéllel.

S megérkezik az anya, és nem tudja, hogy ott találja másik lányát is, a fiatalabbat, gégeizom-bénulással, testileg-lelkileg elborulva, roncsként. A sikerekben, diadalmas zongorahangokban, nagy utazások lázaiban, hajszáiban, földrészek között szinte megfeledkezett róla. Megriad, szólni próbálna a gyógyíthatatlan beteghez, és dialógusukhoz tolmács kell: a bénult gégeizmok hörgését csak a másik lány érti meg, a csúnya.

 

Néhány hosszú pillanatra tanúi leszünk egy haldoklásnak is. Ül a zongoraművésznő szerelme-szeretője mellett, akihez évek és sikerek kötözték, ül a kórházban, a különszobában, a mozdulatlan, vízszintes test mellett (ez emlék), s úgy kell ülnie a nehéz, lassú halálnál, mint amikor a vonat ablaka alatt állunk, már elbúcsúztunk attól, aki elmegy, nincs több szavunk, a semmibe kapaszkodunk, s a vonat még mindig nem indul.

És már a film első negyedében felragyog a legszebb kép. Görög szabású, vörös estélyi ruhában megjelenik az anya az első vacsoránál, hódító vörös szín a mozdulatlan háttérbarnák előtt, a vacsorát megvilágító gyertyák lángja ettől a vöröstől lobog izgatottan. És vacsora után – anyja biztatására – a drótkeretes szemüvegű fiatalasszony a zongorához ül. egy Chopin-prelude hangjait üti le, nem is rosszul, csak kissé félénken, el-elakadozva. És közben az anya arca. Az arcban a szeme. Felváltva látja lányát, s összeszűkülő szemrése elárulja, hogy egy koncerttermet is lát, s ott ő játssza a prelude-öt. Ingrid Bergman – mert ő az anya – felejthetetlen pillanatai, a kettős látás remeklése. Majd nem tud ellenállni a biztatásnak, zongorához ül, s eljátssza a prelude-öt érzéki szépséggel, tökéletesen. És most Liv Ullmann arcát látjuk, a drótkeret és a kerek üveg mögött olyan égi szomorúságban a tekintetét, hogy önnön szomorúságától tündökletesen megszépül, fénylik, mint a felnyúló gyertyaláng.

 

A dráma képei következnek. A megnyíló örvény. A múlt. A kislány nagy, csukott ajtók előtt áll, hallgatódzlk, bent az anya gyakorol. A kislány mégis benyit, kiküldik. Igazában nincs is anyja. Minduntalan elutazik, örökkön távol van, ismeretlen városok és sikerek ingere a ruháiban. És amikor a kamaszlány már önmaga lehetne, anyja a legrosszabbkor kezdi formálni, irányítani, megkötözni, süketen, a valóságra alig ügyelve, sebeket tépve kegyetlenül. Mindez a vacsora után robban, éjszaka, az álmatlanság és az emlékek térfogatában. Mint a mélyből feltörő, kigyulladó petróleumkutak lángja.

Másnap az anya lányának ajándékozza szép, használt autóját, érzék-telenül, enyhülésként, jóvátételként. Menekül. Már új szeretőjével, impresszáriójával.

És a lány ismét szeme elé illeszti a drótkeretes szemüveget, a temetőben sétálgat, a roskadó, eldőlő fehér sírkeresztek között, s mintha halott kisfia simogatná, a simogatásban isten kegyelmét érzi. Élete – gyerekkori sérülései után – már csak leélés.

A vonuló képekben az összebékíthetetlen belső rímpár: a solitaire és a solidaire. Az egyedüllét és az együttlét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8107