|
|
|
Láttuk mégRose Hill asszonyaZalán Vince
Alain Tannernek nincs szerencséje a késekkel, a pisztolyokkal, a furkósbotokkal, s a vérrel. Korábbi nálunk is látható A fehér városban című, lélegzetelállítóan csendes filmjének nézői is zavartan fészkelődtek, amikor a befejező részben az agyafúrt váratlansággal hasba szúrt Bruno Ganz hosszasan tántorgott a lisszaboni lépcsőkön. Új filmje is – Rose Hill asszonya – véres záróakkordba torkollik, s mintegy ellentmondva az egész mű tónusának, erőszakosan kikényszerített jaj-kiáltásnak tetszik. Mintha a befejezéshez közeledve valamiféle furcsa pánik, de legalábbis önbizalomhiány lenne úrrá Tanneren, mintha úgy erezné, hogy a rá oly jellemző lírai passzázsoknak nincs kellő ereje, sugárzása. Ezért aztán megbicsaklik a stílus, kapkod, primer hatásokra törekszik.
Filmjében a távoli Rose Hill-ből a svájci Vaud kantonba érkező szelíd, fekete bőrű széplány sorsa a beilleszkedés drámája, még inkább talán a befogadásé. Valójában mindkettőé, együtt. Mert nem a téli táj, a havas lankák, a hideg szél az, ami elsősorban idegen az Indiai-óceán tájékáról elszármazott lány számára, bár ez is szokatlan (Tanner mesterien ért a lelkiállapotok természeti tájakkal történő megjelenítéséhez), hanem az emberek, a megváltoztathatatlan életritmusú parasztférj, aki őt egy ügynökség katalógusából (házasság céljából) kiválasztotta, a rendszerető (és féltékeny) anyósjelölt, aki számára az új jövevény szolgálólány lehet inkább, semmint új családtag. De mint kiderül egy őrült szerelem (egy környékbeli gyáros fiával) sem képes megváltoztatni a régi beidegződéseket és reflexeket. Csak a felszínen maradva: mondhatnánk, hogy Tanner céltáblája a svájciak idegen-gyűlölete, befogadás-képtelensége. De ez nincs így, vagy csak részben esik erről szó. Rose-Hill asszonya nem egy megszokott társadalomlélektani-kritikai film; valamiképp kevesebb is, több is annál: a rendező jó érzékkel és hivalkodás nélküli érzékenységgel rajzolja meg a szokásos befogadási alku csapdáját. Nevezetesen: minden befogadás szinte szükségszerűen torkollik erőszakba, ha a „tagságért” (lett légyen szó családról, nemzetről, társadalmi osztályról stb. ) a befogadónak le kell mondania személyiségéről. Még pedig azért – így Tanner – ez az alku nem természetes, hiába gyakorolják világszerte, és ki tudja már hány évtizede. Ilyenformán Rose Hill asszonya az egyéniség szelíd poémája is, azé az egyéniségé, amely a legkiszolgáltatottabb helyzetben is képes megőrizni önmagát; s amelyet mi mai nézők kevésbé ismerünk, mint a mindennapos erőszakot.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2962 átlag: 5.41 |
 |
|
|
|
