KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/január
GODARD 80
• Schubert Gusztáv: Descartes kamerával Godard 80
• Ádám Péter: A festő és modellje Godard és Karina
• Báron György: Visszafordítás A Kifulladásig és a Breathless
• Bikácsy Gergely: Könyvek és gengszterkalapok Kalapemelés JLG előtt
KOLUMBIA DÉMONAI
• Vajda Judit: A Márquez-paradoxon Gabriel García Márquez-adaptációk
• Géczi Zoltán: Képeslapok a napfényes pokolból Kolumbiai drogfilmek
BERLINI ISKOLA
• Ruprech Dániel: Hideg falak Christian Petzold
• Schreiber András: A melankólia új hulláma Berlini Iskola
MAGYAR MŰHELY
• Barkóczi Janka: A nehezebb út Beszélgetés Bódis Krisztával
• Zalán Vince: Film-mikrokozmosz Barlang
FILM / ZENE
• Simonyi Balázs: Az öngyújtókorszak vége A rockkoncertek vizualitása
FESZTIVÁL
• Teszár Dávid: Szintén zenész Chungmuro Filmfesztivál
KRITIKA
• Gorácz Anikó: A madeleine hatalma Kocsis Ágnes: Pál Adrienn
• Palotai János: A test angyalai Botero//Kocsis Ágnes
• Radnóti Sándor: Élet/művészet Abbas Kiarostami: Hiteles másolat
• Tornai Szabolcs: Dzsungel és karaoke Apichatpong Weerasethakul: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
MOZI
• Vincze Teréz: Fényes csillag
• Vajda Judit: Északi karácsony
• Vörös Adél: Utódomra ütök
KRITIKA
• Szabó Noémi: Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja
MOZI
• Pápai Zsolt: Egy néma kiáltás
• Nevelős Zoltán: Következő három nap
• Sepsi László: Rubber, a gumiabroncs
• Géczi Zoltán: Piranha 3D
• Baski Sándor: Tron: Örökség
• Csillag Márton: Zimmer Feri 2.
• Varró Attila: Rohanás
• Alföldi Nóra: Üvegtigris 3.
DVD
• Varga Balázs: Szabó István filmjei
• Pápai Zsolt: Megáll az idő
• Varga Zoltán: 30 nap éjszaka
• Alföldi Nóra: Adni jó
• Benke Attila: John és Mary
• Tosoki Gyula: Variációk szexre
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az utolsó valcer

Amerikai meghatódás

Presser Gábor

 

San Francisco, Holiday Inn Hotel, 1974. augusztus eleje, vasárnap reggel, napsütés, mintha a reggeli jobb volna, a hatvan körüli amerikai srácok átöltöznek vasárnapiba: halvány rózsaszín nadrág, pepita zakó, pertli nyakkendő, csíkos kalap. Mellettük leírhatatlanul fiatal, hasonlóan csinos, szintén színkiválasztásos, bájosán csacsogó, velük egykorú feleségük. A Locomotív amerikai technikusa, Licq felsír, hogy a protézisek csattogásától nem hallja a Wurlitzert, a szálloda parkolójából félóránként induló, nagy személyszállító helikopter két méter magasból visszaesik, és megzavarja a vasárnapot. Mentők, tűzoltók, nincs nagyobb baj, s végre kihajthatunk a garázsból. Elhagyjuk a Keystone Clubot, ahol egy hétig játszottunk Jerry Garciával, a Greatful Dead gitárosával, akit a hippik San Francisco királyának koronáztak. Felszisszenés a Chinatown egyik kereszteződésénél. Kicsi klub, tegnap éjjel Les McCan játszott itt, és a koncert közönsége átalakult háromszáz tagú kórussá – éjféli jazz-mise –, és lévén fehérek, Somlóval csak a csapóajtó mögül bámulhattuk az egészet.

És röpül a nagy dög autó, most már a nyolcsávoson, és hopp, már itt is vagyunk. Oakland, a stadion, hetvenezer ember, és az eredményjelző táblán két világcsúcs; Crosby, Stills, Nash & Young, és a BAND! Hetvenezer ember, fejenként tíz dollár, az ugye, hétszázezer, ebből jó, ha a zenészek kapnak hétezret, viszont a jegyüzérnek, szendvicsárusnak (zsebtolvajnak, fénykép-, poszter-, jelvényárusnak stb.) bejön ez a mai koncert. Hetvenezer ember a tűző napon – coca-cola-coca-cola-coca-cola. A zene csodálatos. BAND négy, a többiek öt órát játszanak.

Budapest, 1979. Martin Scorsese filmjénél a kicsiny vetítőben rengetegen szorongunk, egy pillanatra jóleső érzés; ennyire népszerű lenne kedvenc BANDám? És kezdődik, megmozdul a vászon, az LGT neveletlen tagjai felhördülnek, kezdődő dobogás a zene ütemére, de egy úr ránk szól, valaki üzen a gépésznek, hogy vegye halkabbra, és a félrevezetett nézők csak várják, csak várják Az utolsó valcert, de a versenypár, hátán a tizenhetes számmal, csak nem akar megjelenni. Akik ebbe beletörődnek, elmennek, de a többség marad, és elkezdi élvezni a váratlant, a gépész is visszanyomja a hangerőt, kijön a terembe, és oldalt leül. Barátom, aki rendező, oldalamat böködi – ez ki? ez ki? Ez Neil Young, aki egy kicsit túladagolva érkezik a színpadra, hogy elénekelje az Eper és vérből is ismerhető, minden idők egyik legfontosabb amerikai dalát, a Helplesst. És jönnek a sztárok egymás után, egy korszak nagyjai, hogy egy utolsó keringőt táncoljanak a zenekarral, mert a BANDa tizenhat év után abbahagyja, és nincs folytatás. Nincs folytatás egyszerűen azért, mert amit ők kitaláltak, azt nem tudja senki más, ez a koncert a bizonyíték isten és közönség előtt.

És jönnek a sztárok, hogy tiszteletüket tegyék (vagy ők lehessenek megtisztelve?) a Nagyok előtt, csak jönnek, csak jönnek, Dr. John, a New Orleans-i legenda, és Neil Diamond, akiről eddig azt hittem, hogy ő az eredeti amerikai giccs (de nem, bocsánat), és Joni Mitchell, a First Lady, ő most már csak a novelláit énekli. Újabb böködés, és kicsi magyarázat a rendezőnek, és jönnek a sztárok, az igaziak, a kitalálók, a feltalálók, a még az igaziak, az úttörők, akik a hatvanas-hetvenes évek millióinak jelentették Amerikát. Paul Butterfield, a woodstocki veterán Muddy Waters, a néger nagyapa, és hát természetesen a BAND. A BAND, a zenészek zenészei, ahogy a Melody Maker kritikusa nevezte őket.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Ez a Zenekar azért lett az, ami, mert az egyszerűt játssza tökéletesen, ízesen, utánozhatatlanul, vagyis zseniálisan, mert ha ők játszanak, öröm van a zenében. Ők mindent tudnak, amit ebben a zenében tudni lehet, de nem akarják egyszerre eljátszani, és ez a nagy dolog. És most mehetünk tovább, mert a színpadon ott a gyűrött csillag, a költő, a jelkép, Bob Dylan, akinek rendezetlen zenéjét a BAND szedi ráncba. És lassan visszasompolyog az öltözőkből a sok sztár, hogy még szebbé tegye a BAND múltját, és a saját jövőjét, és együtt énekel mindenki, a falikarok, csillárok, és reflektorok fényében. De igazán csak a zene ragyog. És még Ringó is itt van (oh ye, oh ye), és a rock & roll hangjai közt ott kavarog a levegőben a láthatatlan utolsó keringő. Igazi amerikai meghatódás.

Vége-főcím. Kifut a film. Barátom az ősz haiú mozigépész kezembe nyomja a koncertről készült lemezt. Utolsó valcer, BAND. Mehetünk haza. Kár, hogy vége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8142